Az óvodánkban hétfőnként délután (az uzsonnát követően) a gyerekeknek és a szülőknek lehetőségük van arra, hogy egy órát közösen töltsenek együtt. A délelőttökről ismert játékokat népi játékokkal, mondókákkal, népzenével és „tánccal” bővítjük ki, a végét mese zárja.
A játék ugyan irányított, de ügyelünk arra, hogy a gyerekek maguktól kapcsolódjanak be, és a folyamat ne legyen direkt.
Nem egy waldorfos (és nem csak waldorfos) szülőt hallottam már, hogy elvitte a gyerekét egy-egy népi játékokra épülő foglalkozásra, de nem élvezte a gyerek és ennek az egyik fő oka az volt, hogy túlságosan gyorsan és direkt módon akarták bevonni egy számára esetleg egyébként is idegen tevékenységbe - olyasvalamibe, amiről csak a foglalkozás vezetője és a szülő tudta, hogy az szabad játék, a gyerek azonban nem úgy élte meg. Ennek nem csak az az oka, hogy a mai világunkban a gyerekek egészen másfajta játékokkal vannak körülvéve.
Ha játszani akarunk a gyerekekkel, tudnunk kell, hogy olyankor legelőször is nekünk magunknak kell játszanunk. A waldorf pedagógia egyik alapköve, hogy a kicsi gyerek utánzással tanul. Nem tanítani kell neki a játékot, hanem játszani kell vele. A népi játék-szakirodalomban közhely, hogy a játékot nem magyarázzuk, hanem játsszuk.
Tudjuk, hogy a paraszti világban a gyerekek szintén utánzással tanultak; ha tetszett nekik a társaik játéka, akkor beálltak, csinálták ahogy a többiek. A Mazsola bálon és ezeken a hétfői délutánokon nem történik más, mint hogy egy mesterséges környezetben csinálunk olyat, ami régen természetesen zajlott, a hétköznapi élet részeként. (Falun régen nem mesterséges tereptárgyakkal felszerelt játszótérre jártak a gyerekek, hanem a paskumra vagy a játszóra. A felnőttek a gyerekek számára is adtak lehetőséget zenés mulatságra a sajátjuk előtt; fogadtak fel zenészeket az aprónépnek, ahol az akár egy lakodalmat is eljátszhatott - menyasszonnyal, vőlegénnyel, násznéppel, lakodalmi szokásokkal - ahogy a felnőttektől látta.) A paraszti világban evidens volt az, amit mi ma újrafelfedezünk és szolgáltatásként veszünk igénybe, ahelyett, hogy megteremtenénk a helyet és az időt (magunkban is), hogy a hétköznapjaink része legyen.
Gyakori kérdés az is waldorfos körökben, hogy hogyan fér meg a néptánc a waldorf pedagógiával. (Néptáncot az iskolánkban is tanulnak a harmadik-negyedik osztályosok.)
Az idegenkedés érthető, hiszen néptánc tanulásához a köztudatban sajnos elég rossz képzetek kapcsolódnak. „…Álljunk körbe, csípőre tett kéz, kettőt jobbra kettőt balra…” – ismerős? Ez volt a lehető leghatékonyabb módja annak, hogy hozzá nem értő emberek megutáltassák a néptáncot valakivel.
Hogy lehet egyáltalán egy óvodásnak néptáncot tanítani?
Nem lehet és nem is szabad. Olyan értelemben legalábbis nem, ahogyan a néptánc tanítása a köztudatban – ma már többnyire tévesen – él.
Minden valamirevaló néptáncpedagógus tudja, hogy bizonyos életkor alatt nem lehet motívumokat frontális módszerrel direkt módon tanítani, nincs értelme, sőt káros lehet. Sem fizikailag, sem lélektanilag nem érett ilyesmire egy gyerek kilenc-tíz éves kora előtt.
Ugyanakkor egy óvodás is táncol – magától. Pusztán a zene kiváltja belőle a táncos mozgást: hajlítgatja a térdét, testsúlyáthelyezéseket végez, forog, ugrál. (És akkor is ugrálna, ha olvasna antropozófiát – mert szeret ugrálni.) A népi gyermekjátékokban pedig a felsoroltakon túl is sok olyan mozgáselem van, amely a táncos mozgás csíráit tartalmazza. Közben a gyerek ismerkedik a testével, a térrel, megtanulja használni, viszonyul a társaihoz és önmagához. Mire eléri azt a kort, amikor frontális módszerrel tanulhat táncot, már egy csomó készség és képesség kifejlődik benne – persze csakha hagyjuk játszani ilyen típusú játékokban. Tévé előtt ülve és berregő kütyüt nyomogatva semmilyen képesség nem fejlődik. Az a bizonyos játékos fejlesztés a népi játékok esetében megvalósul - ráadásul ezért nem kell külön „fejlesztő” foglalkozásokra vinni. Itt utalnék arra, hogy fejlesztés fogalma a waldorf pedagógiában is más értelmet kap mint ami ma a trend.
A waldorf pedagógia hangsúlyozottan épít a ritmusnak a gyerek életében betöltött szerepére. Hogy ehhez mennyit adnak a nép játékok, a nagymozgások, a mondókázás, a kiszámolók stb. – ezt nem nagyon kell ecsetelni. Nagyon sok népi játékot és néptáncot tanító kollégámnak lehetnek ismerősek azok a gyakorlatok, amit a waldorf pedagógusok nap mint nap végeznek a gyerekekkel.
De a hogyan mellett legalább olyan fontos kérdés az, hogy miért is tanul az ember táncolni?
A cél nyilván nem nem az, hogy színpadi produkciót hozzunk létre a gyerekekkel. A "fellépés" sikerélmény, visszacsatolás lehet, sok gyerek szívesen mutatja meg, mit tanult. A fő cél azonban az, hogy a gyerek a tánc alapelemeit megtanulva, azokból építkezve megalkossa a saját táncát és azt eredeti, mulatsági funkciójában használhassa. Mindez szépen össze tud találkozni azzal, aminek waldorf pedagógiában kiemelt jelentősége van: olyan fogalmaknak mint a kreativitás, a művészeti tevékenység, az örömmel végzett elmélyült munka, az önkifejezésre való képességnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése