November, december...

November, december…

 

Nem volt eseménytelen a késő ősz és az újév sem.

Miután Judit bejelentette a távozását, egy hónapunk volt arra, hogy találjunk egy óvónőt Mariann mellé. Egy óvónővel nem tud működni egy teljes, egész napos csoport. Jónéhányan hospitáltak nálunk ez alatt az idő alatt. Sajnos elsőre nem sikerült megtalálnunk a megfelelő személyt. Nem is mindenki alkalmas rá. És a legtöbb esetben annak is sokat kell tanulnia – tapasztalnia és megélnie – aki alkalmas. Ehhez idő is kell.  Ha egy szülő nem „kész” Waldorf-óvónőre bízza a gyerekét, bizonyos értelemben türelmesnek kell lennie. Időbe telik, amíg attitűdök változnak (elég csak magunkba nézni…) Ezen az őszön odatette elénk az élet a kérdést, hogy meddig kell és meddig szabad türelmesnek lennünk ezen a téren.

Az az óvónő-jelölt, aki tavaly ősszel a próbaidejét kitöltve egy hónapot dolgozott az óvodánkban, nem volt alkalmas erre a munkára. Nem igazán értette meg, hogy egy Waldorf óvodában nem alkalmazzák a jutalmazás-büntetést, mint nevelőeszközt. (Ez nem azt jelenti, hogy a gyerekeknek ne állítanának határokat és ne szembesülnének a tetteik következményeivel, sőt.) Persze a pozitív megerősítést nem szabad összekeverni a jutalmazással. De pl. nem jutalmazunk olyan dolgokat, amik természetes képességek vagy adottságok, állapotok. Másrészt pedig nem marasztaljuk el a gyerekeket olyasmiért, amit nem képesek megtenni. Az ölelés és a mosoly pedig mindenkinek jár, aki igényli, nem kell „kiérdemelni”.

Az is nehezen – vagy egyáltalán nem - ment át az illetőnek, hogy a gyerekek első hét éve nem arról szól, hogy az intellektusukat bombázzuk. Ehhez nem kell Rudolf Steinert olvasni, elég, ha a gyereket megfigyeljük. De attól meg különösen óvott Steiner, hogy spirituális tartalmakat direktben közvetítsünk gyerekeknek. És ha ezt valaki ráadásul bigott módon, messianisztikus küldetéstudattal teszi, az nagyon nagy hiba. Mert rombol. Egy Waldorf-óvoda pedig úgy működik, hogy a gyerekek nagyon hamar megérzik, ha valami nincs rendben, és a maguk módján jeleznek. A szülők pedig azt veszik alapul, ahogyan a gyerekük érzi magát itt.

Van tere a dolgok elintézésének. Szóvá lehet és kell tenni, hogy ha valami a megítélésünk szerint nem működik, ha hiányolunk valamit. Az erről való párbeszéd persze feszültségekkel jár, amit a különböző ingerküszöbű emberek különbözőképpen élnek meg. Nem az a gond, ha konfliktus van, hanem az, ha nem törekszünk a megoldására. A lényeg, hogy legyen az a tér, ahol van párbeszéd és haladjunk a megoldás(ok) felé. Ez a dolog ezúttal működött. Ettől is Waldorf ez az óvoda, nem csak attól, hogy a gyerekeink gyapjúznak meg kenyeret sütnek.

Jó dolog volna hinni, hogy ahogyan mi is sokat tanultunk magunkról ez alatt az idő alatt, úgy a távozott óvónő-jelölt is gazdagodott azzal a tudással, amit magáról szerezhetett itt, és ami nem merül ki abban, hogy nem volt alkalmas a Waldorf-óvónőségre, annál messzebbre mutat. Bízom benne, hogy a jó szándékával, lelkesedésével más területen jobban megtalálja magát a feladatokban, és tud másoknak segíteni.