Január, február

Aztán jött megoldás az óvónő-hiány problémánkra:

Karola és Erika

Karola is hospitált nálunk – ő eredetileg azért, mert az osztálytanítóság felé tájékozódott, akit az induló első osztályhoz kerestünk az iskolába.  (Minden leendő osztálytanítónak kell időt eltöltenie az óvodában). Az induló elsősökhöz keresett az iskola. Mivel azonban úgy döntött, hogy inkább az idén iskolás korúvá váló kislányait íratja be az első osztályba és nem akarta őket tanítani, ezért elállt a szándékától. Folyamatos volt vele a kapcsolat, és aztán az lett belőle, hogy találtunk egy jó óvónőt.

Belső nyugalom, higgadtság, józanság, figyelem, ölelés, mosoly – és nyitottság. Nyitottság arra, ami és ahogyan történik nálunk. Karola sokat kérdezett, nem minden volt számára érthető. Például az, hogy ebédnél miért nem a  dajka szolgálja ki a gyerekeket – mint ahogyan azt más óvodában tapasztalja. Mert nálunk a gyerekek kelnek fel az asztaltól, ha elfogy a tányérjukból az étel és még kérnek. És Karola elfogadta a választ, hogy itt azért nem a daduska meg az óvónők szaladgálnak, mert ebben az óvodában próbálják arra tanítani a gyerekeket, hogy ne arra várjanak, hogy kiszolgálják őket és helyettük csináljunk meg olyasmit, amire ők maguk is képesek, hanem intézzék el maguk. A cél az volna, hogy önállósodjanak a tevékenységeikben. És ha ez pl. azzal jár, hogy segíteniük kell a sorban előttük álló kicsiknek szedni a tálból, akkor tanuljanak meg segíteni nekik – együttműködni, hogy haladjon a dolog - ill. elfogadni, hogy várniuk kell.

Karola elfogulatlansága új ötletekkel segítette a csoport, az óvónők életét. Pl. az ő felvetése nyomán alakult ki az a munkarend, hogy délután, amikor a gyerekek lejönnek az udvarra, de fenn a csoportszobában is van teendő és a gyerekek felszaladgálnak pl. wc-re, tehát odafenn az épületben is kell, hogy legyen valaki, akkor ne egyedül legyen egy óvónő minderre. (A dajka reggel héttől délután háromig van.) Ezt a problémát úgy sikerült áthidalni, hogy bevontuk az óvodába az iskolánk félállásban dolgozó fejlesztő pedagógusát, Erikát. Erikának nem volt újdonság az, ahogyan egy Waldorf óvoda működik, lévén ő maga is képesítéssel és gyakorlattal rendelkező Waldorf-tanító. Ő meg Karola (szintén félállásban) ketten osztoznak egy óvónő munkaidején és feladatain.

Emmával, a daduskával karöltve Karoláék új függönyöket varázsoltak az ablakokra. És itt nem csak az esztétikum a lényeg. Hanem az is, hogy egy óvónő figyelme nem csupán a csoportszobára terjed ki. Hogy felelősnek érzi magát a tágabb környezetéért és tesz is annak alakításáért.

Így indult az új év.

November, december...

November, december…

 

Nem volt eseménytelen a késő ősz és az újév sem.

Miután Judit bejelentette a távozását, egy hónapunk volt arra, hogy találjunk egy óvónőt Mariann mellé. Egy óvónővel nem tud működni egy teljes, egész napos csoport. Jónéhányan hospitáltak nálunk ez alatt az idő alatt. Sajnos elsőre nem sikerült megtalálnunk a megfelelő személyt. Nem is mindenki alkalmas rá. És a legtöbb esetben annak is sokat kell tanulnia – tapasztalnia és megélnie – aki alkalmas. Ehhez idő is kell.  Ha egy szülő nem „kész” Waldorf-óvónőre bízza a gyerekét, bizonyos értelemben türelmesnek kell lennie. Időbe telik, amíg attitűdök változnak (elég csak magunkba nézni…) Ezen az őszön odatette elénk az élet a kérdést, hogy meddig kell és meddig szabad türelmesnek lennünk ezen a téren.

Az az óvónő-jelölt, aki tavaly ősszel a próbaidejét kitöltve egy hónapot dolgozott az óvodánkban, nem volt alkalmas erre a munkára. Nem igazán értette meg, hogy egy Waldorf óvodában nem alkalmazzák a jutalmazás-büntetést, mint nevelőeszközt. (Ez nem azt jelenti, hogy a gyerekeknek ne állítanának határokat és ne szembesülnének a tetteik következményeivel, sőt.) Persze a pozitív megerősítést nem szabad összekeverni a jutalmazással. De pl. nem jutalmazunk olyan dolgokat, amik természetes képességek vagy adottságok, állapotok. Másrészt pedig nem marasztaljuk el a gyerekeket olyasmiért, amit nem képesek megtenni. Az ölelés és a mosoly pedig mindenkinek jár, aki igényli, nem kell „kiérdemelni”.

Az is nehezen – vagy egyáltalán nem - ment át az illetőnek, hogy a gyerekek első hét éve nem arról szól, hogy az intellektusukat bombázzuk. Ehhez nem kell Rudolf Steinert olvasni, elég, ha a gyereket megfigyeljük. De attól meg különösen óvott Steiner, hogy spirituális tartalmakat direktben közvetítsünk gyerekeknek. És ha ezt valaki ráadásul bigott módon, messianisztikus küldetéstudattal teszi, az nagyon nagy hiba. Mert rombol. Egy Waldorf-óvoda pedig úgy működik, hogy a gyerekek nagyon hamar megérzik, ha valami nincs rendben, és a maguk módján jeleznek. A szülők pedig azt veszik alapul, ahogyan a gyerekük érzi magát itt.

Van tere a dolgok elintézésének. Szóvá lehet és kell tenni, hogy ha valami a megítélésünk szerint nem működik, ha hiányolunk valamit. Az erről való párbeszéd persze feszültségekkel jár, amit a különböző ingerküszöbű emberek különbözőképpen élnek meg. Nem az a gond, ha konfliktus van, hanem az, ha nem törekszünk a megoldására. A lényeg, hogy legyen az a tér, ahol van párbeszéd és haladjunk a megoldás(ok) felé. Ez a dolog ezúttal működött. Ettől is Waldorf ez az óvoda, nem csak attól, hogy a gyerekeink gyapjúznak meg kenyeret sütnek.

Jó dolog volna hinni, hogy ahogyan mi is sokat tanultunk magunkról ez alatt az idő alatt, úgy a távozott óvónő-jelölt is gazdagodott azzal a tudással, amit magáról szerezhetett itt, és ami nem merül ki abban, hogy nem volt alkalmas a Waldorf-óvónőségre, annál messzebbre mutat. Bízom benne, hogy a jó szándékával, lelkesedésével más területen jobban megtalálja magát a feladatokban, és tud másoknak segíteni. 

Judit

Judit 2011. november közepétől nem dolgozik nálunk.

Igazából nem tudom szavakkal ecsetelni, hogy mennyire sajnálom, hogy elment. És ezzel az érzésemmel nem vagyok egyedül.

A szívem mélyén én magam nem is engedtem el, csak tudomásul vettem, hogy kerülhet olyan élethelyzetbe egy Waldorf-óvónő, hogy nem lehetséges számára, hogy Waldorf-óvodában dolgozzon. Tudomásul vettük ezt, amikor nyilvánosan is bejelentette a szülői esten - azzal tudtunk neki segíteni talán valamit, hogy elfogadtuk és támogattuk a döntésében. Mert nehezen meghozott döntésről nehéz beszélni is. Judit nem azért ment el, mert nem szeretett itt lenni.

A távozása nem azt jelenti, hogy nem is találkozunk többet.

"Áldjanak az égiek
fény kísérjen és szeretet
bármerre jársz
bármerre jársz".

Nehéz volt ezt énekelni ott akkor - bár azt hiszem Juditnak hallgatni még nehezebb.

Ölelés és mosoly, teljes együtt élés a gyerekekkel, alázat és lelkiismeretesség. Ezek jutnak eszembe, ha rá gondolok.
Judit Waldorf-óvónő - és az is marad, akárhol folytatja.

Német Éva óvónő júliustól nem dolgozik nálunk. És még valami

Németh Éva júliustól óvónő nem dolgozik az óvodánkban.

Egy rendkívüli szülői körön - amelyet kifejezetten e célból hívtak össze az óvónők - megindokolta a döntését. Azt mondta, hogy az antropozófiát nem tudja már összeegyeztetni a katolikusságával.

Én a magam részéről fontosnak tartottam elmondani, hogy  számomra - és szerintem a szülők számára  is - ez nem jelentett problémát, legalábbis én nem tudok róla.

Mert igen, tudvalevő, hogy egymást kizáró különbségek vannak a két gondolati rendszerben, bár mindkettő keresztényi alapokon nyugszik. Ugyanakkor a szülők közül kevesen vannak, akik eleve nagyon tudatosan, az antropozófia (vagy a katolicizmus) tekintetében „elméletileg képzetten” jönnének az óvodába és számon kérnék a pedagógusokon a két gondolati rendszer közötti teoretikus szinten jelentkező különbséget. Másrészt: nagyon sokféle világlátással („-nézettel”) rendelkező ember közössége a mienk. Sokaknak épp az a fontos a waldorf pedagógiában, hogy nem akar kész, követendő meggyőződéseket közvetíteni a gyerekek számára. A szülőket idevezető közös nevező egy nagyon is gyakorlati megfontolás: ez a pedagógus gyerekekhez való fordulásának mikéntje. Ez az, ami a legfontosabb a gyerekeiket ebbe az óvodába hozók számára. Jó óvodát és óvónőt kerestünk és meg is találtuk. Én magam a Évi révén tapasztaltam meg először a waldorf pedagógiát közvetlenül és nem csak szülőként, de pedagógusként is rengeteget tanulhattam tőle, amit köszönök.

 Van ugyanakkor a waldorf pedagógiának egy olyan vonása, hogy mind a pedagógus, mind a szülő részéről a „hagyományostól” eltérő szerepvállalást feltételez. A waldorf intézményekben (óvodákban és iskolákban egyaránt) hangsúlyos a pedagógus és a szülők közötti együttműködés – ez vonatkozik a gyerek nevelésére és az intézmény életében való részvételre egyaránt.

A pedagógusok számára azt jelenti, hogy a pedagógia nevelő ereje nem korlátozódhat a csoportszobára (illetve ha iskoláról van szó, a tanteremre). A waldorf intézményben dolgozó pedagógusok a szülői körre is gondot fordítanak - direkt módon is, a szülőkkel való kapcsolattartás terén és indirekt módon is, azzal, ahogyan részt vesznek az intézmény egészének az életében. Ők az egyik kohéziós erő - nagyon fontos erő. Évi az ezzel járó szerepet a feladatokat egyre kevésbé tudta és/vagy akarta hordozni. Ezt a szülői kör is érzékelte is.

A szülői kör szempontjából ebben az összefüggésben könnyebben és konkrétabban értelmezhető az az általánosság, amit a távozása okaként mondott. Értelmezhető és el is fogadható. A történet véget is ért volna ezzel. 

Adódott egy olyan dolog, ami viszont nem elfogadható és erről szót kell ejtenem itt.

Évi távozása után azt hallottam az egyik szülőtől, hogy Évi arról beszélt neki: az intézmény vezetése arra utasította, hogy csak anyagilag jó helyzetben levő családokat vegyen fel az óvodába. Ez nem igaz. Cáfolom az intézményt fenntartó Egyesület felügyelő bizottságának és az Intézményi Fórumnak a tagjaként.

 Néhány bejegyzéssel korábban írtam arról, hogy mi jellemzi egy waldorf intézmény gazdálkodását és benne a szülők gazdasági szerepvállalását.
A keresztény alapon álló antropozófia alapelvei közé tartozik a szolidaritás, a testvériség. Soha nem utasítunk el a gyerekét hozzánk beíratni akaró családot az anyagi helyzete miatt. Tekintettel vagyunk a már ide járó de krízishelyzetbe kerülő családok megváltozott gazdasági teljesítőképességére is. Az olyan családokat viszont, akik visszaélnek a szolidaritás elvével és gyakorlatával (sajnos akadtak ilyenek) és semmiféle együttműködést nem tanúsítanak a probléma kezelésében, nem tudja vinni a közösség. Nem, mert rossz a morális üzenete, nem is beszélve az intézmény anyagi teherbíró képességének a végességéről.

 

Minderől lehetett beszélni, elkerülendő a félreértéseket és félremagyarázásokat, volt rá tér és alkalom. Problémák tisztázása párbeszéd során lehetséges - Évi esetében sok esetben maga a kommunikáció nehézséget okozott.

Azt gondolom, hogy a felmerülő problémák megoldását megnehezítette az a körülmény, amiről Évi beszélt régebben egy szülői körön.  Az egymás közötti kommunikációról volt szó, és Évi önmagával kapcsolatban megjegyezte, hogy a gyerekekkel jól boldogul, a felnőttekkel azonban nehezen megy neki. Én akkor úgy véltem, hogy ez szerénység a részéről és önirónia. Ma már azt gondolom – az elmúlt két év tapasztalatai alapján - , hogy szó szerint és komolyan kellett volna venni.