Családi nap

Hagyomány nálunk, hogy egy szép májusi szombaton a gyerekeinkkel (óvodás és iskolás családok egyaránt, de ugye sok az átfedés is) kivonulunk az Arborétumba. Ez idén is így volt. 

Lehet ilyenkor kézműveskedni - idén volt papírsárkány- és nyárilabda készítés, kötélverés, fajátékokkal bíbelődés, gyapjúzás, csuhéból virágkötés -, a nagyobbacska gyerekek csapatjátékokat játszottak, a felnőttek Zubi jóvoltából bothmerezhettek egyet (jó sokan kipróbálták, pedig már erősen tűzött a nap).

Lehet ilyenkor csak üldögélni, megbeszélni a világ folyását, élvezni a napsütést és főállásban semmittenni (természetesen, ha gyermekünk nem talál más elfoglaltságot számunkra...).

Lehet ilyenkor 1-2 fabatkáért rengeteg sok finomságot kapni a büfésátorban (én valahogy mindig ott kötöttem ki és ezzel nem voltam egyedül :)). Zsámbokiék ötlete a fagyival szenzációs volt és Szénási Rita gyümölcsökből összeállított saslikjára is emlékezni fogunk. (Meg az ötletet ellopni is.)

Mindenkitől azt hallottam utána, hogy nagyon jól érezte magát. Ez pedig azért van, mert aki ide eljön, az azért jön, mert együtt akar lenni a többiekkel - jól akarja és jól tudja magát érezni ebben.

Waldorf babák

Ezek itt Becskereki Ági waldorf babái.

A középsőt most vettem meg a nemrég született unokahúgom számára. A másik kettőn komolyan gondolkodom, hogy születésnapomra kérem ajándékként. Csak hát ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy a lányaim birtokába kerülne, mert hát hogy magyaráznám meg nekik, hogy ezek az én babáim és legyenek szívesek, ne amortizálják le őket (további gond lenne, hogy hogy osztoznak meg hárman a két babán). 

Hogy miért épp az Ági általkészített babák után ácsingózom és mért nem készítek én magam? Egyrészt: aki készített már ilyet, az tudja, hogy micsoda munka van vele, másrészt, mert nekem kifejezetten az a két baba tetszik. Volt már a kezemben másik babája is Áginak - irigylem a stílusérzékét és a képességét, hogy így formába tudja önteni az elképzeléseit.

Egyébként vannak a lányaimnak waldorf babái, szeretik is őket, mégis kérték, hogy én is készítsek nekik. Nincs mese, neki kell majd állnom és meg kell alkotnom a saját waldorf babáimat is - az egyik lehető legszebb ajándék a gyerekeimnek és valahol magamnak is.

Addig is ezekben gyönyörködöm.

Ez pedig a bolt, ahol a babákat és sok más gyönyörű játékot lehet kapni:
http://ajandekmindenkinek.net/

Egy hónappal később

Ime:

Elültettem egy magot...

"Elültettem egy magot.
Jó nagyot, de aranyost.
Föld-dunnával betakartam,
és vártam, hogy majd kipattan.

Jött az eső - cseppre csepp.
Öntözgette eleget.
kisütütt a napocska,
ki is bújt a magocska."

Ezt a játékot baba-mamán hallottam először. A lányaim szívesen és gyakran játsszák itthon is: egyikük a mag, aki összegömbölyödik a földön, a többiek egy könnyű kendővel letakarják, majd kicsi ujjacskáikkal csepegtetik az esőt a hátán, végül a mag "kikel".

Mindig ez fog eszembe jutni mostmár, ha veteményezünk. És már alig várom, hogy látni lehessen a saláta, a retek meg a többi zöldség sorát. Azokét, amiket nem játszásiból ültettünk itt az udvar végében.  Az őszi búza már gyönyörű - A Lipóczki Móniék által ideszállított négy zsák trágya szépen dolgozik a földben.

Nyolc éves voltam, amikor a városból kiköltöztünk tanyára - akkor láttam először, hogy a zöldség, amit eszünk a földből való. (Addig azt hittem, hogy a bolt meg a zöldséges stand az első állomás.) És hát ismerjük a közszájon forgó városban és reklámokon nevelkedett gyerek történetét - már az is eredmény, ha legalább annyit tud, hogy a tejnek valami köze van a tehénhez, részletkérdés, hogy a tehén nem lila színű. Panellakók lévén - és nem állunk ezzel egyedül - a gyerekeink nemigen tapasztalják meg, hogy a föld micsoda ajándékokat ad, ha dolgozunk vele. 

Mai világunkban rengeteg gyerek számára a dolgok - pl. a fogyasztott élelmiszerek - "csak úgy vannak". Nem látják benne a folyamatot, azt, hogy azok emberek és a természet munkájának az eredményeként jönnek létre. Erre akkor kellett rájönnöm, amikor egy állami általános iskolában a középkori mezőgazdaság forradalmáról próbáltam beszélgetni 11-12 éves gyerekekkel. Próbáltam  - de nemigen ment, mert azok a gyerekek nem tudták, hogy mi az a "mezőgazdaság". Én meg (akkor még) nem tudtam, hogy nem tudják. És könyvekből kellett volna megtanulniuk. Elvárható, hogy megbecsüljenek egy kezükbe nyomott almát, ha az "csak úgy van"?

Itt ez a kert, itt ez a játék. Látják és megélik egy mag életét. 

"Más"

Minap az egyik lakó az utcából azt kérdezte tőlem, hogy melyik óvodába járnak a lányaink. Válaszoltam, hogy a waldorf óvodába. Arckifejezéséről - amely a "nahát" és a "te jó ég"meg az "igeeen...?" között valahol félúton volt -, lerítt, hogy mennyi téves sztereotípia él benne a "waldorf" kifejezéssel kapcsolatban. A következő kérdésén így hát nem is lepődtem meg:

- Oda vették fel?

- Nem, mi ezt az óvodát választottuk. 

Több kérdés nem volt. ..

Ilyenkor több lehetőség van. Az egyik jellemző reakció az, amikor az illető elkönyvel különcködő anyagilag jól eleresztett szülőnek. A másik az, amikor valaki különösebb komment nélkül elfogadja, hogy a döntésünk tudatos választás eredménye és mi ebben jól vagyunk. (Ez elenyésző). Gyakran előfordul az is, hogy megkérdezik, hogy miért ezt választottuk. Ilyenkor vagy azért kérdez valaki, mert valóban kíváncsi a miértre (ez is elenyésző) vagy azért, hogy elmondhassa, hogy ő hallomásból - tehát nem közvetlen saját megtapasztalás alapján - mit "tud" a waldorf pedagógiáról és esetleg egy-egy intézményről, elősorolva az összes téveszméjét, többnyire negatívumokat. Észbontó hülyeségeket hallani ilyenkor. Az egyik ilyen az volt, amikor egy kifejezetten támadó éllel kérdező ismerősöm azt találta, mondani, hogy "Miben más? Ott nem alszanak a gyerekek délután?" Én meg nem válaszoltam azt, hogy például abban más annál az óvodánál, ahova az ő kislánya  jár, hogy a mi gyerekeinket az óvodában ért élmények miatt nem kell pszichológushoz vinni. Mondom, nem válaszoltam ezt, hanem csak annyit mondtam, hogy menjen el és nézzen meg egy ilyen óvodát. Hogy miben más.

Miben más? Napi- és szokásrend, tárgyi környezet, táplálkozás, anyaghasználat, emberkép,  beszédmód  stb. Ahogy az időm engedi, írok erről és a tapasztalatainkról.

Az egyik legfontosabb az elfogadás. Például a másság elfogadása. Ez a bennünket körülvevő világnak nem megy könnyen.

Én nem ütközöm meg azon, ha valaki állami vagy akármilyen nem waldorf óvodába jár (azaz járatja a gyerekét). Fordítva sajnos nem ezt tapasztaljuk.

Farsang egy waldorf óvodában

Egy waldorf óvodában a farsang is kicsit másképpen zajlik. Azaz nem „zajlik”. És nem is egyetlen kitűzött napra összesűrítve.

Már egy héttel a farsang napja előtt bevisszük a jelmezeket az óvodába, ahol a gyerekek kedvük szerint felpróbálhatják egymás szárnyát, bóbitáját, mentéjét, kalapját, bundáját, palástját – ami épp adódik. Kvázi „egymás bőrébe bújhatnak” – ennek a pedagógiai jelentőségét nem kell ecsetelnem, de nem elhanyagolható az a praktikus szempont sem, hogy így csökken az esélye annak, hogy gyermekünknek a farsang reggelén jusson eszébe, hogy méhecske helyett inkább kalózvezér esetleg tündérkirálynő szeretne lenni és ezt esetleg drámai formában juttassa a tudomásunkra. 

Azt is nagyon szeretem, hogy mindig van valami kerete az egésznek. Tavaly falunak rendezte be Évi a csoportszobát. Volt például „fogadó”, ahol az aprónép délben lakmározott a sok földi jóból amit ilyenkor viszünk be ebéd helyett. És templom is épült, mivel Bendegúz bejelentette, hogy ő pap lesz. J

A gyerekek köré épített világnak (idén ez a Nagy Kerek erdő volt) az óvónők is részei és részesei. Idén Évinek például szárnya nőtt selyemkendőből (egyébként is vannak neki szerintem, csak nem látszanak J).

A jelmezek…

Az ötlet bennük a fontos  inkább, és a  jelzésszerűség .  Az sem hátrány, ha házilag elkészíthető. Ehhez persze nagyobb kreativitás kell, mint ahhoz, hogy bemenjünk egy jelmezboltba vagy valamelyik turkálóba, ahol készen lehet kapni például Darth Vader, a Pókember és Batman ruháját (vagy Darth Vader már kiment a divatból?). Ezek a figurák és „rokonaik” nem is jelennek meg a farsangjainkon – bár nem csak azért, mert előnyben részesítjük a kreatív ötletek sajátkezű kivitelezését. Próbáljuk elkerülni – és ebben az óvoda segítségünkre van -, hogy a gyerekeink világát (és nem csak a képit) a médiák által közvetített trendi fantázialények uralják, különösen, ha azokban a félelemkeltés és az agresszivitás hangsúlyosan jelenik meg. Nálunk van huszár, a lovag, a vadász és a kalóz – ők is bátrak és erősek, a harc része az életüknek – de ezekkel egészen másfajta és másképpen közvetített mesékben találkoznak a gyerekeink.

Nincs farsangi műsor, jelmez-szépségverseny pláne nincs. A gyerekek napirendje nem borul – mi szülők nem vagyunk ott (a családok részvételével tartott ünnepeknek megvan a maguk ideje). Bekukkantunk – mint ahogy reggelenként érkezéskor mindig. Délben elidőzünk kicsit, amíg befejezik az ebédjüket és lecseng a nap (ilyenkor ebéd után visszük őket haza). Néhányunknak sikerül lencsevégre kapni őket, de nincs állandó kamerázás és vakuzás, nincs beállított fényképezkedés.

Aztán esetleg otthon is folytatódik a buli és hetekig hallgatjuk még, hogy mik voltak és mik lesznek majd a következő farsangon. Mert ötletük van bőven…

Az én kedvencem az idén Milán volt. Eredetileg vulkán-kutató akart lenni, de az anyukája felvetette, hogy mi lenne, ha nem vinné be az Etnáról származó megkövült láva-darabot (mint jelmez-kelléket), mert lehetne például szerelő. Kapott svájci sapkát, olajfoltos nadrágot, szerszámokat. Lívia pedig  fityiszt mutatott a nemi szerepekkel kapcsolatos sztereotípiáknak: kalózvezérnek öltözött.
Verus és Bella jelmeze láttán (a méhecske és a csiga) lesápadtam, hogy nekem mért nincsenek ilyen ötleteim...

A mi csoportunkba három katica is befutott – ez volt a mi szerencsénk, mert Eszter eltört – és alaposan megsiratott – bóbitája helyett Kincsőtől kapott kölcsönbe egy másikat. Ja, és hogy mennyire nem érdeklik a gyerekeinket a nemi szerepekkel kapcsolatos sztereotípiák: Sanci szintén katicának öltözött, Melinda pedig várakozásaimmal ellentétben nem akart királylány lenni, ragaszkodott ahhoz, hogy ő kiscsikó.  Főtt is a fejem a jelmez miatt, de az Apája ügyesen füleket szerkesztett egy hajráfra és patákat is szabott ki neki, ami egy póló ujjaira varrtam. Még este fürdéskor is alig tudtuk róla leimádkozni.

Felnőtt farsang most nem volt a télűző bál miatt, de jövőre megszervezem…J

Népi játék, néptánc és waldorf pedagógia

Az óvodánkban hétfőnként délután (az uzsonnát követően) a gyerekeknek és a szülőknek lehetőségük van arra, hogy egy órát közösen töltsenek együtt. A délelőttökről ismert játékokat népi játékokkal, mondókákkal, népzenével és „tánccal” bővítjük ki, a végét mese zárja.

A játék ugyan irányított, de ügyelünk arra, hogy a gyerekek maguktól kapcsolódjanak be, és a folyamat ne legyen direkt.

Nem egy waldorfos (és nem csak waldorfos) szülőt hallottam már, hogy elvitte a gyerekét egy-egy népi játékokra épülő foglalkozásra, de nem élvezte a gyerek és ennek az egyik fő oka az volt, hogy túlságosan gyorsan és direkt módon akarták bevonni egy számára esetleg egyébként is idegen tevékenységbe - olyasvalamibe, amiről csak a foglalkozás vezetője és a szülő tudta, hogy az szabad játék, a gyerek azonban nem úgy élte meg.  Ennek nem csak az az oka, hogy a mai világunkban a gyerekek egészen másfajta játékokkal vannak körülvéve.

Ha játszani akarunk a gyerekekkel, tudnunk kell, hogy olyankor legelőször is nekünk magunknak kell játszanunk. A waldorf pedagógia egyik alapköve, hogy a kicsi gyerek utánzással tanul. Nem tanítani kell neki a játékot, hanem játszani kell vele. A népi játék-szakirodalomban közhely, hogy a játékot nem magyarázzuk, hanem játsszuk.

Tudjuk, hogy a paraszti világban a gyerekek szintén utánzással tanultak; ha tetszett nekik a társaik játéka, akkor beálltak, csinálták ahogy a többiek. A Mazsola bálon és ezeken a hétfői délutánokon nem történik más, mint hogy egy mesterséges környezetben csinálunk olyat, ami régen természetesen zajlott, a hétköznapi élet részeként. (Falun régen nem mesterséges tereptárgyakkal felszerelt játszótérre jártak a gyerekek, hanem a paskumra vagy a játszóra. A felnőttek a gyerekek számára is adtak lehetőséget zenés mulatságra a sajátjuk előtt; fogadtak fel zenészeket az aprónépnek, ahol az akár egy lakodalmat is eljátszhatott - menyasszonnyal, vőlegénnyel, násznéppel, lakodalmi szokásokkal - ahogy a felnőttektől látta.) A paraszti világban evidens volt az, amit mi ma újrafelfedezünk és szolgáltatásként veszünk igénybe, ahelyett, hogy megteremtenénk a helyet és az időt (magunkban is), hogy a hétköznapjaink része legyen.

Gyakori kérdés az is waldorfos körökben, hogy hogyan fér meg a néptánc a waldorf pedagógiával. (Néptáncot az iskolánkban is tanulnak a harmadik-negyedik osztályosok.)

Az idegenkedés érthető, hiszen néptánc tanulásához a köztudatban sajnos elég rossz képzetek kapcsolódnak. „…Álljunk körbe, csípőre tett kéz, kettőt jobbra kettőt balra…” – ismerős? Ez volt a lehető leghatékonyabb módja annak, hogy hozzá nem értő emberek megutáltassák a néptáncot valakivel.

Hogy lehet egyáltalán egy óvodásnak néptáncot tanítani?

Nem lehet és nem is szabad. Olyan értelemben legalábbis nem, ahogyan a néptánc tanítása a köztudatban – ma már többnyire tévesen – él.

Minden valamirevaló néptáncpedagógus tudja, hogy bizonyos életkor alatt nem lehet motívumokat frontális módszerrel direkt módon tanítani, nincs értelme, sőt káros lehet. Sem fizikailag, sem lélektanilag nem érett ilyesmire egy gyerek kilenc-tíz éves kora előtt.

Ugyanakkor egy óvodás is táncol – magától. Pusztán a zene kiváltja belőle a táncos mozgást: hajlítgatja a térdét, testsúlyáthelyezéseket végez, forog, ugrál. (És akkor is ugrálna, ha olvasna antropozófiát – mert szeret ugrálni.) A népi gyermekjátékokban pedig a felsoroltakon túl is sok olyan mozgáselem van, amely a táncos mozgás csíráit tartalmazza. Közben a gyerek ismerkedik a testével, a térrel, megtanulja használni, viszonyul a társaihoz és önmagához. Mire eléri azt a kort, amikor frontális módszerrel tanulhat táncot, már egy csomó készség és képesség kifejlődik benne – persze csakha hagyjuk játszani ilyen típusú játékokban. Tévé előtt ülve és berregő kütyüt nyomogatva semmilyen képesség nem fejlődik. Az a bizonyos játékos fejlesztés a népi játékok esetében megvalósul - ráadásul ezért nem kell külön „fejlesztő” foglalkozásokra vinni. Itt utalnék arra, hogy fejlesztés fogalma a waldorf pedagógiában is más értelmet kap mint ami ma a trend.

A waldorf pedagógia hangsúlyozottan épít a ritmusnak a gyerek életében betöltött szerepére. Hogy ehhez mennyit adnak a nép játékok, a nagymozgások, a mondókázás, a kiszámolók stb. – ezt nem nagyon kell ecsetelni. Nagyon sok népi játékot és néptáncot tanító kollégámnak lehetnek ismerősek azok a gyakorlatok, amit a waldorf pedagógusok nap mint nap végeznek a gyerekekkel.

De a hogyan mellett legalább olyan fontos kérdés az, hogy miért is tanul az ember táncolni?

A cél nyilván nem nem az, hogy színpadi produkciót hozzunk létre a gyerekekkel. A "fellépés" sikerélmény, visszacsatolás lehet, sok gyerek szívesen mutatja meg, mit tanult. A fő cél azonban az, hogy a gyerek a tánc alapelemeit megtanulva, azokból építkezve megalkossa a saját táncát és azt eredeti, mulatsági funkciójában használhassa. Mindez szépen össze tud találkozni azzal, aminek waldorf pedagógiában kiemelt jelentősége van: olyan fogalmaknak mint a kreativitás, a művészeti tevékenység, az örömmel végzett elmélyült munka, az önkifejezésre való képességnek.