Tévé

A waldorf pedagógia egyik ajánlása, hogy a gyerekek lehetőleg ne nézzenek tévét, illetve a szülő feladata, hogy határt szabjon a tévénézésnek. (Az óvodákban és az iskolákban nincs tévé.)

Gyakran találkozom azonban olyan szülőkkel, akiket szinte elijeszt ez a dolog. Gyakori jelenség, hogy tetszik a pedagógia, a módszerek és a szemlélet, mégis nehezen tudják összeegyeztetni a saját és a gyerekük tévénéző és -függő életmódját az óvónő illetve az osztálytanító ajánlásaival. Holott ez a pedagógia egyik lényegi kérdését érinti: a nevelés sikere attól is függ, hogy mennyi és milyen inger éri a gyereket.

Ismertek Vekerdy Tamás gondolatai a témában. A tévé élettani hatásai, a mozgásos képességekre és a gondolkodásra, a mentális képességekre gyakorolt káros – és visszafordíthatatlan - következményei sajnos mégsem közismertek. A tévé-függő gyerek idegrendszere nem fejlődik normálisan, belső képalkotási képességét elveszti. A tévé egyszerre kárhoztatja mozdulatlanságra a gyereket és ad neki közben túlságosan sok és feldolgozhatatlan minőségű ingert. Ami ellen nem tud védekezni.

És akkor még nem beszéltünk a reklámok fogyasztó-centrikus agymosásáról meg azokról a jelenetekről, amelyek a következmények nélküli agresszióról szólnak.

Mégis hiába a sok tudományosan is alátámasztott érv – a leggyakoribb probléma, hogy maguk a szülők sem tudnak már meglenni a doboz nélkül. Az is eredmény, ha a szülőkben tudatosodik a probléma, eldöntik, hogy mit, mennyit és hogyan tévéznek. Ha képesek határokat szabni és betartani – ez már jó irány. Tudok családot, ahol ki van nevezve egy tévézős nap a héten és olyankor megnéznek egy mese-dvdt.

Az első lépésnek mindig annak kell lennie, hogy maga a szülő képes legyen a nélkülözni tévét, de legalább korlátokat szabni. (A tévé-függő gyereket nehéz leszoktatni.)

De nehéz ez az első lépés, mert  már szülővé váltak olyan nemzedékek, amelynek a televízió jelenléte természetes. A gyerekeik már ebbe nőnek bele.

„Természetes” a tévé? Nem. Csak megszokott. A kettő között óriási a különbség.

Hiába a sok tudományosan alátámasztott érv. Gyakori ellenvetés, hogy „nincs idő a gyerekkel foglakozni”, hogy „csak rajzfilmet”, hogy „másképpen nem hagy nyugton”, hogy „nem tudja magát lekötni”. („Lekötni” – már ez a kifejezés is elég beszédes - pontosan ez történik a gyerekkel a tévé előtt: úgy ül ott, mintha oda lenne kötözve.) Ez a probléma lényege: ha a gyerek ideje egy részében nem tudja magát elfoglalni játékkal, akkor annak nagyon sokszor épp az az oka, hogy túl van ingerelve, nem tud saját maga belemélyedni egy tevékenységbe.

Tessék belegondolni kedves szülők: mennyire szól a tévé a felnőttek kényelméről? Mert a tévéhez szoktatott gyereket csak akkor lehet leszoktatni (vagy úgy nevelni, hogy rá se szokjon), ha tudunk neki alternatívát adni. Kivinni a szabadba,  énekelni-mondókázni, birkózni vele, belevonni a tésztagyúrásba, teregetésbe, fűnyírásba, mesét olvasni neki (nem csak este), de főként úgy nevelni, hogy bele tudjon mélyedni egy játékba, egy tevékenységbe. Igen, ez plusz energia és idő. És igen abból van a legkevesebb. De megtérül. A játszani tudó gyerek nem nyaggatja annyit a szülőt.

Hiába a sok tudományosan alátámasztott érv. Az emberek általában nem látják a különbséget a tévé-függő és a nem tévé-függő gyerekek között. (Vagy pedig nem vesznek tudomást róla, de ez nem ennek a bejegyzésnek a témája.) Láttam olyan gyereket, aki három és fél évesen még csak mutogatott és gyakran artikulálatlan hangokkal (huhogás, zúgás, üvöltés, makogás) kommunikált. Akkor döbbentem rá, hogy miért, amikor előkapta a távirányítót, megkereste a kedvenc csatornáját, amelyen egy amorf alakú rajzfilm-figura ugyanezeket a hangokat adta ki.

A tévé mellőzése nem előírás a waldorf óvodákban, iskolákban.

Nincsenek előírások.

Ajánlások vannak, amiknek az ember vagy belátja a hasznosságát és szépségét vagy nem.

Célom, hogy segítsek a gyerekemnek vagy nem? Tudok és akarok ebbe energiát fektetni vagy nem?

Nincsenek előírások.

Ha a szülőkben belátásból nem alakul ki a tévé mellőzésének a szokása, akkor nincs értelme. Ha nem élik meg az előnyét és nem tudják élvezni a tévé nélküli életet, akkor csak egy felvett szokás, külső kényszer. Az pedig teljesen ellentmond a waldorf pedagógiának.

És nem hiteles az olyan szülő, amelyik otthon letiltotta a tévét, de bárhol máshol mohón tapad a képernyőre, netán titokban kapcsolgatja be a focimeccset vagy a kedvenc sorozatot. És nincs értelme a nagyszülőkre sem minden alkalommal rárivallni, hogy "De értsék meg..."

  

Én azt látom, hogy azok, akik megtapasztalják a tévéző és az attól függő meg a nem tévéző gyerekek közötti különbséget, valamint azt, hogy mekkora idő és energia és figyelni tudás szabadul fel, ha nincs a doboz, akkor előbb utóbb maguktól is leszoknak a tévéről.

Nálunk fokozatosan kopott ki.
Nemigen néztük amikor megszülettek a lányok (csak ha maradt energiánk, miután letettük őket. Ügyeltünk, hogy ne nőjenek bele a tévés közegbe, amíg kicsik voltak, nem kapcsoltuk be előttük. De az apa egy ideje egyre több időt töltött a doboz előtt a lányok jelenlétében is. Este, hétvégeken. Eleinte közömbösek voltak, de aztán le-leragadtak előtte. Azontúl pedig egyre inkább zavarta őket, hogy az apa abban a kis időben, amikor hétköznap itthon van, a tévét részesíti előnyben. Őt zavarta a gyerekek zaja, amivel ezt a tudtára adták, a két dolog egymást gerjesztette. Engem meg a civódásuk és maga a tévé zaja is ingerelt. Aztán lemondtuk az előfizetést, mert annyira keveset néztük, de főleg azért, mert annyira feltűnő volt a változás a lányok viselkedésében; a kezdeti közöny után szép lassan kezdték keresni a távirányítót és követelték tévés mesét. Nem tudtuk elkerülni, hogy ne lássanak erőszakos jeleneteket és hetekig szorongva emlegették ezeket. („Mit csinált a bácsi a másik bácsival?” „Miért vérzett úgy a bácsi feje?” „Miért sikított a néni?”) Ugyanez volt a számítógép képernyőjével is; mindennél előbbre kezdték helyezni a you tube-os Kisvakondot, amit egy alkalommal bekapcsoltunk nekik, gondolván, hogy egyszer hadd menjen. Előtte nagyon kreatívak voltak a játékaikban, magától mesélt a két nagyobb, a kicsi is el kezdte mutogatni és elgagyogni a képeket. De folyamatosan és egyre több időre kérték, majd követelték a dobozt - játék helyett. És egyértelmű volt a különbség, aközött, amikor a Mazsolát könyvből olvastuk nekik vagy pedig amikor a képernyőről nézték.

Aztán amikor egy nagyszülőknél töltött hétvége után a lányok sokkolóan agresszív beszéddel jöttek haza, és a mama azt mondta, hogy "De hát csak egy dvd volt" én meg felsoroltam, hogy miket beszélnek a lányok, elhűlt. Valamelyest  megsejtette, hogy ami neki fel sem tűnik, az egy gyereknek a világ.
Most van tévé-készülékünk, mert a kizárólag videón meglévő táncfelvételeimet nem tudom máshol megnézni (a munkámhoz kell), csak nincs benne adás és nem a nappali központjában áll. De ami a lényeg: már nem hiányzik. Az apa már nem csak a vécén olvas - elvesztette az értelmét az a mondat is, hogy "nincs időm olvasni". Lenyugodtak az estéink, megszűnt egy időrabló feszültségforrás, a lányok nem nyúzzák, hanem lapozgatják a saját könyveiket és maguknak mesélnek. Megértik, ha este a meseolvasás után kijövünk a szobájukból, hogy magunknak is olvassunk "felnőtt mesét". Melinda kijavít, ha eltévesztek egy szót a kedvenc meséiben, meg utánam mesél magának még egyet a délutáni meseolvasáskor - ezeken én rendszerint elalszom...

Tévé nélkül nőttem fel. Az anyám olvasó ember. Pedagógusként tudom, mert tapasztaltam, hogy nem a betűk megtanulásakor válik a gyerek olvasó emberré. Akkor megtanul elolvasni dolgokat, de csak elenyésző esetben lesz a könyv élete fontos része. A könyvvel együttélést úgy tanulja meg, ha látja a szüleit olvasni.

A waldorf pedagógia (és minden értelmes nevelési törekvés) komolyan veszi, hogy a kisgyermek utánzással tanul. Szó szerint értendő. Nem mindegy, hogy tévénéző és -függő vagy olvasó embereket lát maga körül.

"Húzzad jobban, menjen a munka..."

Az Önkormányzat engedélyezte, hogy újabb egy évig bérelhessük az óvoda épületét. Elkezdődtek a tárgyalások az épület megvásárlásának a lehetőségeiről is.

Ezzel párhuzamosan belekezdtünk az épület homlokzatának a felújításába. A középső, használaton kívüli csoportszobát átalakítjuk közösségi helységgé.

Emlékszem, amikor anno először itt jártunk, az omló vakolat láttán azt hittük, hogy eltévesztettük a címet. És nem csak mi egyedül voltunk ezzel így. Viszont aki a barátságosnak és hívogatónak nem mondható homlokzat láttán mégis bejött az óvodába, arról sejteni lehetett, hogy elszántan keres valamit és meg akarja azt találni. :)

Sokak munkája és anyagi hozzájárulása benne lesz abban, hogy egy konszolidáltabb kinézetű óvodaépületben kezdjük az évet.

 "Lába se érte a földet..." :)

Német Éva óvónő júliustól nem dolgozik nálunk. És még valami

Németh Éva júliustól óvónő nem dolgozik az óvodánkban.

Egy rendkívüli szülői körön - amelyet kifejezetten e célból hívtak össze az óvónők - megindokolta a döntését. Azt mondta, hogy az antropozófiát nem tudja már összeegyeztetni a katolikusságával.

Én a magam részéről fontosnak tartottam elmondani, hogy  számomra - és szerintem a szülők számára  is - ez nem jelentett problémát, legalábbis én nem tudok róla.

Mert igen, tudvalevő, hogy egymást kizáró különbségek vannak a két gondolati rendszerben, bár mindkettő keresztényi alapokon nyugszik. Ugyanakkor a szülők közül kevesen vannak, akik eleve nagyon tudatosan, az antropozófia (vagy a katolicizmus) tekintetében „elméletileg képzetten” jönnének az óvodába és számon kérnék a pedagógusokon a két gondolati rendszer közötti teoretikus szinten jelentkező különbséget. Másrészt: nagyon sokféle világlátással („-nézettel”) rendelkező ember közössége a mienk. Sokaknak épp az a fontos a waldorf pedagógiában, hogy nem akar kész, követendő meggyőződéseket közvetíteni a gyerekek számára. A szülőket idevezető közös nevező egy nagyon is gyakorlati megfontolás: ez a pedagógus gyerekekhez való fordulásának mikéntje. Ez az, ami a legfontosabb a gyerekeiket ebbe az óvodába hozók számára. Jó óvodát és óvónőt kerestünk és meg is találtuk. Én magam a Évi révén tapasztaltam meg először a waldorf pedagógiát közvetlenül és nem csak szülőként, de pedagógusként is rengeteget tanulhattam tőle, amit köszönök.

 Van ugyanakkor a waldorf pedagógiának egy olyan vonása, hogy mind a pedagógus, mind a szülő részéről a „hagyományostól” eltérő szerepvállalást feltételez. A waldorf intézményekben (óvodákban és iskolákban egyaránt) hangsúlyos a pedagógus és a szülők közötti együttműködés – ez vonatkozik a gyerek nevelésére és az intézmény életében való részvételre egyaránt.

A pedagógusok számára azt jelenti, hogy a pedagógia nevelő ereje nem korlátozódhat a csoportszobára (illetve ha iskoláról van szó, a tanteremre). A waldorf intézményben dolgozó pedagógusok a szülői körre is gondot fordítanak - direkt módon is, a szülőkkel való kapcsolattartás terén és indirekt módon is, azzal, ahogyan részt vesznek az intézmény egészének az életében. Ők az egyik kohéziós erő - nagyon fontos erő. Évi az ezzel járó szerepet a feladatokat egyre kevésbé tudta és/vagy akarta hordozni. Ezt a szülői kör is érzékelte is.

A szülői kör szempontjából ebben az összefüggésben könnyebben és konkrétabban értelmezhető az az általánosság, amit a távozása okaként mondott. Értelmezhető és el is fogadható. A történet véget is ért volna ezzel. 

Adódott egy olyan dolog, ami viszont nem elfogadható és erről szót kell ejtenem itt.

Évi távozása után azt hallottam az egyik szülőtől, hogy Évi arról beszélt neki: az intézmény vezetése arra utasította, hogy csak anyagilag jó helyzetben levő családokat vegyen fel az óvodába. Ez nem igaz. Cáfolom az intézményt fenntartó Egyesület felügyelő bizottságának és az Intézményi Fórumnak a tagjaként.

 Néhány bejegyzéssel korábban írtam arról, hogy mi jellemzi egy waldorf intézmény gazdálkodását és benne a szülők gazdasági szerepvállalását.
A keresztény alapon álló antropozófia alapelvei közé tartozik a szolidaritás, a testvériség. Soha nem utasítunk el a gyerekét hozzánk beíratni akaró családot az anyagi helyzete miatt. Tekintettel vagyunk a már ide járó de krízishelyzetbe kerülő családok megváltozott gazdasági teljesítőképességére is. Az olyan családokat viszont, akik visszaélnek a szolidaritás elvével és gyakorlatával (sajnos akadtak ilyenek) és semmiféle együttműködést nem tanúsítanak a probléma kezelésében, nem tudja vinni a közösség. Nem, mert rossz a morális üzenete, nem is beszélve az intézmény anyagi teherbíró képességének a végességéről.

 

Minderől lehetett beszélni, elkerülendő a félreértéseket és félremagyarázásokat, volt rá tér és alkalom. Problémák tisztázása párbeszéd során lehetséges - Évi esetében sok esetben maga a kommunikáció nehézséget okozott.

Azt gondolom, hogy a felmerülő problémák megoldását megnehezítette az a körülmény, amiről Évi beszélt régebben egy szülői körön.  Az egymás közötti kommunikációról volt szó, és Évi önmagával kapcsolatban megjegyezte, hogy a gyerekekkel jól boldogul, a felnőttekkel azonban nehezen megy neki. Én akkor úgy véltem, hogy ez szerénység a részéről és önirónia. Ma már azt gondolom – az elmúlt két év tapasztalatai alapján - , hogy szó szerint és komolyan kellett volna venni.

A nagyok búcsúztatása

„ Anya, ma odajött Bendegúz és megkérdezte, hogy leszek-e a barátja, mert ma van utoljára az oviban. Én mondtam, hogy leszek, és átölelt, és egész nap a barátja voltam. Mert Bendegúz többet nem jön már óvodába, ő iskolás lesz.”

Kicsit összeszorult a torkom Melindát hallgatva. Mint ahogy akkor is, amikor tavaly év vége felé szülői körön megkértük az egyik óvónőt, hogy meséljen arról, hogyan búcsúztatják a nagyokat. Évi belekezdett a mesélésbe, de befejezni nem tudta a könnyeitől. Van egy atmoszférája egy ilyen búcsúztatásnak. De ha csak szimplán belegondolok, hogy az óvónők három vagy négy évig együtt élnek gyerekekkel (gyakorlatilag többet vannak velük, mint a saját szüleik), és egy nap a gyerekek kirepülnek a fészekből – ezt nemigen lehet sírás nélkül végigcsinálni. Amikor tavaly Melinda elénekelte nekem az búcsúztató dalukat - akkor hallottam először a kicsik szájából az „Áldjanak az égiek”-et – én is megkönnyeztem.

A két csoportban nem teljesen ugyanaz az esemény „forgatókönyve”, apróbb eltérések lehetnek, de a lényeg ugyanaz.

Mariann csoportjában idén Grétit búcsúztatták.

A bejáratot és a csoportszobát friss mezei virágokkal díszítették fel. Grétit külön asztalnál várta egy szál rózsa és a tarisznyája, benne a kézimunkái, egy ceruza (az óvódában a rajzoláshoz csak viaszkrétát használunk), egy szerencsehozó kő és a csoport névsora. Az asztalt akkor díszítették fel, amikor kikísérték egy kis időre a csoportszobából; egy csengő jelezte, hogy bejöhet. Az útja egy feldíszített szőnyegen át vezetett.

Az utána következő székkörben ezen a napon a téma maga a búcsúztatás volt: hogy mit is jelent tulajdonképpen az, hogy Gréti már nem lesz óvodás. Elénekelték Gréti kedvenc énekeit. Kapott egy szerencsezsákot is, a gyerekek ebbe „szórták bele” a jókívánságaikat. Ezután Grétit kivezették a csoportszobából és ezzel jelképesen elhagyta az óvodát.

Nálunk nincs „ballagás” - a vegyes csoportokban a kicsinyek és az óvónők elbúcsúztatják a következő évben már iskolássá váló gyerekeket, és szülők nincsenek jelen ezen az eseményen. Sajnálom, hogy nem láthatom, mégis azt gondolom, hogy az ő szempontjukból nem baj, hogy nem vagyunk ott.

Családi nap

Hagyomány nálunk, hogy egy szép májusi szombaton a gyerekeinkkel (óvodás és iskolás családok egyaránt, de ugye sok az átfedés is) kivonulunk az Arborétumba. Ez idén is így volt. 

Lehet ilyenkor kézműveskedni - idén volt papírsárkány- és nyárilabda készítés, kötélverés, fajátékokkal bíbelődés, gyapjúzás, csuhéból virágkötés -, a nagyobbacska gyerekek csapatjátékokat játszottak, a felnőttek Zubi jóvoltából bothmerezhettek egyet (jó sokan kipróbálták, pedig már erősen tűzött a nap).

Lehet ilyenkor csak üldögélni, megbeszélni a világ folyását, élvezni a napsütést és főállásban semmittenni (természetesen, ha gyermekünk nem talál más elfoglaltságot számunkra...).

Lehet ilyenkor 1-2 fabatkáért rengeteg sok finomságot kapni a büfésátorban (én valahogy mindig ott kötöttem ki és ezzel nem voltam egyedül :)). Zsámbokiék ötlete a fagyival szenzációs volt és Szénási Rita gyümölcsökből összeállított saslikjára is emlékezni fogunk. (Meg az ötletet ellopni is.)

Mindenkitől azt hallottam utána, hogy nagyon jól érezte magát. Ez pedig azért van, mert aki ide eljön, az azért jön, mert együtt akar lenni a többiekkel - jól akarja és jól tudja magát érezni ebben.

Waldorf babák

Ezek itt Becskereki Ági waldorf babái.

A középsőt most vettem meg a nemrég született unokahúgom számára. A másik kettőn komolyan gondolkodom, hogy születésnapomra kérem ajándékként. Csak hát ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy a lányaim birtokába kerülne, mert hát hogy magyaráznám meg nekik, hogy ezek az én babáim és legyenek szívesek, ne amortizálják le őket (további gond lenne, hogy hogy osztoznak meg hárman a két babán). 

Hogy miért épp az Ági általkészített babák után ácsingózom és mért nem készítek én magam? Egyrészt: aki készített már ilyet, az tudja, hogy micsoda munka van vele, másrészt, mert nekem kifejezetten az a két baba tetszik. Volt már a kezemben másik babája is Áginak - irigylem a stílusérzékét és a képességét, hogy így formába tudja önteni az elképzeléseit.

Egyébként vannak a lányaimnak waldorf babái, szeretik is őket, mégis kérték, hogy én is készítsek nekik. Nincs mese, neki kell majd állnom és meg kell alkotnom a saját waldorf babáimat is - az egyik lehető legszebb ajándék a gyerekeimnek és valahol magamnak is.

Addig is ezekben gyönyörködöm.

Ez pedig a bolt, ahol a babákat és sok más gyönyörű játékot lehet kapni:
http://ajandekmindenkinek.net/

Egy hónappal később

Ime: