A waldorf pedagógia egyik ajánlása, hogy a gyerekek lehetőleg ne nézzenek tévét, illetve a szülő feladata, hogy határt szabjon a tévénézésnek. (Az óvodákban és az iskolákban nincs tévé.)
Gyakran találkozom azonban olyan szülőkkel, akiket szinte elijeszt ez a dolog. Gyakori jelenség, hogy tetszik a pedagógia, a módszerek és a szemlélet, mégis nehezen tudják összeegyeztetni a saját és a gyerekük tévénéző és -függő életmódját az óvónő illetve az osztálytanító ajánlásaival. Holott ez a pedagógia egyik lényegi kérdését érinti: a nevelés sikere attól is függ, hogy mennyi és milyen inger éri a gyereket.
Ismertek Vekerdy Tamás gondolatai a témában. A tévé élettani hatásai, a mozgásos képességekre és a gondolkodásra, a mentális képességekre gyakorolt káros – és visszafordíthatatlan - következményei sajnos mégsem közismertek. A tévé-függő gyerek idegrendszere nem fejlődik normálisan, belső képalkotási képességét elveszti. A tévé egyszerre kárhoztatja mozdulatlanságra a gyereket és ad neki közben túlságosan sok és feldolgozhatatlan minőségű ingert. Ami ellen nem tud védekezni.
És akkor még nem beszéltünk a reklámok fogyasztó-centrikus agymosásáról meg azokról a jelenetekről, amelyek a következmények nélküli agresszióról szólnak.
Mégis hiába a sok tudományosan is alátámasztott érv – a leggyakoribb probléma, hogy maguk a szülők sem tudnak már meglenni a doboz nélkül. Az is eredmény, ha a szülőkben tudatosodik a probléma, eldöntik, hogy mit, mennyit és hogyan tévéznek. Ha képesek határokat szabni és betartani – ez már jó irány. Tudok családot, ahol ki van nevezve egy tévézős nap a héten és olyankor megnéznek egy mese-dvdt.
Az első lépésnek mindig annak kell lennie, hogy maga a szülő képes legyen a nélkülözni tévét, de legalább korlátokat szabni. (A tévé-függő gyereket nehéz leszoktatni.)
De nehéz ez az első lépés, mert már szülővé váltak olyan nemzedékek, amelynek a televízió jelenléte természetes. A gyerekeik már ebbe nőnek bele.
„Természetes” a tévé? Nem. Csak megszokott. A kettő között óriási a különbség.
Hiába a sok tudományosan alátámasztott érv. Gyakori ellenvetés, hogy „nincs idő a gyerekkel foglakozni”, hogy „csak rajzfilmet”, hogy „másképpen nem hagy nyugton”, hogy „nem tudja magát lekötni”. („Lekötni” – már ez a kifejezés is elég beszédes - pontosan ez történik a gyerekkel a tévé előtt: úgy ül ott, mintha oda lenne kötözve.) Ez a probléma lényege: ha a gyerek ideje egy részében nem tudja magát elfoglalni játékkal, akkor annak nagyon sokszor épp az az oka, hogy túl van ingerelve, nem tud saját maga belemélyedni egy tevékenységbe.
Tessék belegondolni kedves szülők: mennyire szól a tévé a felnőttek kényelméről? Mert a tévéhez szoktatott gyereket csak akkor lehet leszoktatni (vagy úgy nevelni, hogy rá se szokjon), ha tudunk neki alternatívát adni. Kivinni a szabadba, énekelni-mondókázni, birkózni vele, belevonni a tésztagyúrásba, teregetésbe, fűnyírásba, mesét olvasni neki (nem csak este), de főként úgy nevelni, hogy bele tudjon mélyedni egy játékba, egy tevékenységbe. Igen, ez plusz energia és idő. És igen abból van a legkevesebb. De megtérül. A játszani tudó gyerek nem nyaggatja annyit a szülőt.
Hiába a sok tudományosan alátámasztott érv. Az emberek általában nem látják a különbséget a tévé-függő és a nem tévé-függő gyerekek között. (Vagy pedig nem vesznek tudomást róla, de ez nem ennek a bejegyzésnek a témája.) Láttam olyan gyereket, aki három és fél évesen még csak mutogatott és gyakran artikulálatlan hangokkal (huhogás, zúgás, üvöltés, makogás) kommunikált. Akkor döbbentem rá, hogy miért, amikor előkapta a távirányítót, megkereste a kedvenc csatornáját, amelyen egy amorf alakú rajzfilm-figura ugyanezeket a hangokat adta ki.
A tévé mellőzése nem előírás a waldorf óvodákban, iskolákban.
Nincsenek előírások.
Ajánlások vannak, amiknek az ember vagy belátja a hasznosságát és szépségét vagy nem.
Célom, hogy segítsek a gyerekemnek vagy nem? Tudok és akarok ebbe energiát fektetni vagy nem?
Nincsenek előírások.
Ha a szülőkben belátásból nem alakul ki a tévé mellőzésének a szokása, akkor nincs értelme. Ha nem élik meg az előnyét és nem tudják élvezni a tévé nélküli életet, akkor csak egy felvett szokás, külső kényszer. Az pedig teljesen ellentmond a waldorf pedagógiának.
És nem hiteles az olyan szülő, amelyik otthon letiltotta a tévét, de bárhol máshol mohón tapad a képernyőre, netán titokban kapcsolgatja be a focimeccset vagy a kedvenc sorozatot. És nincs értelme a nagyszülőkre sem minden alkalommal rárivallni, hogy "De értsék meg..."
Én azt látom, hogy azok, akik megtapasztalják a tévéző és az attól függő meg a nem tévéző gyerekek közötti különbséget, valamint azt, hogy mekkora idő és energia és figyelni tudás szabadul fel, ha nincs a doboz, akkor előbb utóbb maguktól is leszoknak a tévéről.
Nálunk fokozatosan kopott ki.
Nemigen néztük amikor megszülettek a lányok (csak ha maradt energiánk, miután letettük őket. Ügyeltünk, hogy ne nőjenek bele a tévés közegbe, amíg kicsik voltak, nem kapcsoltuk be előttük. De az apa egy ideje egyre több időt töltött a doboz előtt a lányok jelenlétében is. Este, hétvégeken. Eleinte közömbösek voltak, de aztán le-leragadtak előtte. Azontúl pedig egyre inkább zavarta őket, hogy az apa abban a kis időben, amikor hétköznap itthon van, a tévét részesíti előnyben. Őt zavarta a gyerekek zaja, amivel ezt a tudtára adták, a két dolog egymást gerjesztette. Engem meg a civódásuk és maga a tévé zaja is ingerelt. Aztán lemondtuk az előfizetést, mert annyira keveset néztük, de főleg azért, mert annyira feltűnő volt a változás a lányok viselkedésében; a kezdeti közöny után szép lassan kezdték keresni a távirányítót és követelték tévés mesét. Nem tudtuk elkerülni, hogy ne lássanak erőszakos jeleneteket és hetekig szorongva emlegették ezeket. („Mit csinált a bácsi a másik bácsival?” „Miért vérzett úgy a bácsi feje?” „Miért sikított a néni?”) Ugyanez volt a számítógép képernyőjével is; mindennél előbbre kezdték helyezni a you tube-os Kisvakondot, amit egy alkalommal bekapcsoltunk nekik, gondolván, hogy egyszer hadd menjen. Előtte nagyon kreatívak voltak a játékaikban, magától mesélt a két nagyobb, a kicsi is el kezdte mutogatni és elgagyogni a képeket. De folyamatosan és egyre több időre kérték, majd követelték a dobozt - játék helyett. És egyértelmű volt a különbség, aközött, amikor a Mazsolát könyvből olvastuk nekik vagy pedig amikor a képernyőről nézték.
Aztán amikor egy nagyszülőknél töltött hétvége után a lányok sokkolóan agresszív beszéddel jöttek haza, és a mama azt mondta, hogy "De hát csak egy dvd volt" én meg felsoroltam, hogy miket beszélnek a lányok, elhűlt. Valamelyest megsejtette, hogy ami neki fel sem tűnik, az egy gyereknek a világ.
Most van tévé-készülékünk, mert a kizárólag videón meglévő táncfelvételeimet nem tudom máshol megnézni (a munkámhoz kell), csak nincs benne adás és nem a nappali központjában áll. De ami a lényeg: már nem hiányzik. Az apa már nem csak a vécén olvas - elvesztette az értelmét az a mondat is, hogy "nincs időm olvasni". Lenyugodtak az estéink, megszűnt egy időrabló feszültségforrás, a lányok nem nyúzzák, hanem lapozgatják a saját könyveiket és maguknak mesélnek. Megértik, ha este a meseolvasás után kijövünk a szobájukból, hogy magunknak is olvassunk "felnőtt mesét". Melinda kijavít, ha eltévesztek egy szót a kedvenc meséiben, meg utánam mesél magának még egyet a délutáni meseolvasáskor - ezeken én rendszerint elalszom...
Tévé nélkül nőttem fel. Az anyám olvasó ember. Pedagógusként tudom, mert tapasztaltam, hogy nem a betűk megtanulásakor válik a gyerek olvasó emberré. Akkor megtanul elolvasni dolgokat, de csak elenyésző esetben lesz a könyv élete fontos része. A könyvvel együttélést úgy tanulja meg, ha látja a szüleit olvasni.
A waldorf pedagógia (és minden értelmes nevelési törekvés) komolyan veszi, hogy a kisgyermek utánzással tanul. Szó szerint értendő. Nem mindegy, hogy tévénéző és -függő vagy olvasó embereket lát maga körül.
