November, december...

November, december…

 

Nem volt eseménytelen a késő ősz és az újév sem.

Miután Judit bejelentette a távozását, egy hónapunk volt arra, hogy találjunk egy óvónőt Mariann mellé. Egy óvónővel nem tud működni egy teljes, egész napos csoport. Jónéhányan hospitáltak nálunk ez alatt az idő alatt. Sajnos elsőre nem sikerült megtalálnunk a megfelelő személyt. Nem is mindenki alkalmas rá. És a legtöbb esetben annak is sokat kell tanulnia – tapasztalnia és megélnie – aki alkalmas. Ehhez idő is kell.  Ha egy szülő nem „kész” Waldorf-óvónőre bízza a gyerekét, bizonyos értelemben türelmesnek kell lennie. Időbe telik, amíg attitűdök változnak (elég csak magunkba nézni…) Ezen az őszön odatette elénk az élet a kérdést, hogy meddig kell és meddig szabad türelmesnek lennünk ezen a téren.

Az az óvónő-jelölt, aki tavaly ősszel a próbaidejét kitöltve egy hónapot dolgozott az óvodánkban, nem volt alkalmas erre a munkára. Nem igazán értette meg, hogy egy Waldorf óvodában nem alkalmazzák a jutalmazás-büntetést, mint nevelőeszközt. (Ez nem azt jelenti, hogy a gyerekeknek ne állítanának határokat és ne szembesülnének a tetteik következményeivel, sőt.) Persze a pozitív megerősítést nem szabad összekeverni a jutalmazással. De pl. nem jutalmazunk olyan dolgokat, amik természetes képességek vagy adottságok, állapotok. Másrészt pedig nem marasztaljuk el a gyerekeket olyasmiért, amit nem képesek megtenni. Az ölelés és a mosoly pedig mindenkinek jár, aki igényli, nem kell „kiérdemelni”.

Az is nehezen – vagy egyáltalán nem - ment át az illetőnek, hogy a gyerekek első hét éve nem arról szól, hogy az intellektusukat bombázzuk. Ehhez nem kell Rudolf Steinert olvasni, elég, ha a gyereket megfigyeljük. De attól meg különösen óvott Steiner, hogy spirituális tartalmakat direktben közvetítsünk gyerekeknek. És ha ezt valaki ráadásul bigott módon, messianisztikus küldetéstudattal teszi, az nagyon nagy hiba. Mert rombol. Egy Waldorf-óvoda pedig úgy működik, hogy a gyerekek nagyon hamar megérzik, ha valami nincs rendben, és a maguk módján jeleznek. A szülők pedig azt veszik alapul, ahogyan a gyerekük érzi magát itt.

Van tere a dolgok elintézésének. Szóvá lehet és kell tenni, hogy ha valami a megítélésünk szerint nem működik, ha hiányolunk valamit. Az erről való párbeszéd persze feszültségekkel jár, amit a különböző ingerküszöbű emberek különbözőképpen élnek meg. Nem az a gond, ha konfliktus van, hanem az, ha nem törekszünk a megoldására. A lényeg, hogy legyen az a tér, ahol van párbeszéd és haladjunk a megoldás(ok) felé. Ez a dolog ezúttal működött. Ettől is Waldorf ez az óvoda, nem csak attól, hogy a gyerekeink gyapjúznak meg kenyeret sütnek.

Jó dolog volna hinni, hogy ahogyan mi is sokat tanultunk magunkról ez alatt az idő alatt, úgy a távozott óvónő-jelölt is gazdagodott azzal a tudással, amit magáról szerezhetett itt, és ami nem merül ki abban, hogy nem volt alkalmas a Waldorf-óvónőségre, annál messzebbre mutat. Bízom benne, hogy a jó szándékával, lelkesedésével más területen jobban megtalálja magát a feladatokban, és tud másoknak segíteni. 

Vekerdy Tamás: "Az antropozófia nem tantartalom"

Ígértem egy bejegyzést a témában. Íme. 

Tehát:

"Az antropozófia nem tantartalom."

Ez a mondat is elhangzott 2011. november 23-án. Azzal kapcsolatban beszélt erről Vekerdy Tamás, hogy egy érdeklődő azt kérdezte: folyik-e vallásoktatás a Waldorf óvodákban és iskolákban.

Nagyon fontos kérdés.

A Waldorf-iskolák nem világnézeti iskolák. Nem akarnak ideológiát közvetíteni. (Egy olyan pedagógia, amely azon van, hogy az individuum szabadságát segítse kibontakoztatni, nem is lehet ideologikus.)

„Rudolf Steiner 1922-ben (… )leszögezi, hogy a Waldorf-iskola nem világnézeti, hanem metodológiai (módszertani) iskola, amelyet a gyerek ismeretéből következő módszerei különböztetnek meg a többi iskolától.” (Milyen iskola kell a gyerekeknek? Filum, 2003. 159.)

És mi a helyzet a gyakorlatban? Aki akarja, járhat a saját vallásának megfelelő felekezeti oktatásra vagy igénybe veheti az ún.  szabad vallásoktatást.

Arról, hogy mi az antropozófia, hogy hol a helye a Waldorf intézmények életében Vekerdy Tamás is kimerítő választ ad, és ugyanezt mondhatja egy gyakorló pedagógus is a hozzá forduló érdeklődőnek, gyakorló szülőnek.

Mi az antropozófia? Egészen egyszerűen: az emberről való gondolkodás.

"Az itt tanító tanároknak nem kell antropozófusoknak lenniük. (Egyébként ki az antropozófus? Steiner azt mondja, hogy az, aki úgy gondolja, van valamiféle értelme a szellemi világok kutatásának. Az antropozófusnak semmiféle szellemi dogmát vagy hittételt nem kell elfogadnia)”. (Milyen iskola kell a gyerekeknek? Filum, 2003. 159.)

„Szellemi világok kutatása” – azaz a világ azon részének a kutatása, amely nem anyagi természetű. Pszichológia, etika, logika, nevelés, irodalom, színház, magának az emberi gondolkodásnak története, természete stb. (A „szellemi világok”-ról sok embernek a spiritiszta szeánszok vagy valami spekulatív köldöknézés jut eszébe.)

„…a Waldorf-iskola tanárának elegendő, ha a Waldorf pedagógia gyerekszemléletével és ebből fakadó módszerével egyetért. Más kérdés, hogy Steiner pedagógiai műveinek tanulmányozása nem megkerülhető a praxisban, s e pedagógiai művek a steineri ismeretelméleti alapokra épülnek.” (Milyen iskola kell a gyerekeknek? Filum, 2003. 159.)

A Waldorf pedagógia szellemi háttere, az antropozófia keresztény alapú gondolkodásmód.  De a gyerekek nem azért járnak ide, hogy kis antropozófusokat képezzünk belőlük. Nem kell hittételeket bebiflázniuk, szent szövegekből vizsgát tenniük, nem kell üres – mert nem magukénak érzett - szertartásokon részt venniük. Egyrészt mert a Waldorf-pedagógia szellemi háttere nem hittételekből áll, másrészt mert ez a Waldorf-pedagógia módszerével és céljaival ez ellentétes. 

Megjegyzés: az állami iskolákban folyó erkölcsi nevelés is keresztény alapú - és akkor is, ha ateistának vallja magát (és mint ilyen, egyébként világnézeti). Hiszen keresztény kultúrkörben élünk – az két külön kérdés, hogy milyen értékek szerint élünk, illetve hogy mit gondolunk Isten létezéséről, vagy nem létezéséről.

A Waldorf-óvodákba és -iskolákba járó gyerekek között valóban vallásosan nevelt gyerekek aránya hasonló lehet a többi, akármilyen másik iskoláéhoz – ide értem a felekezeti iskolákat is.

Amikor egy szülő be szeretné íratni egy Waldorf óvodába vagy iskolába a gyermekét, megkérdezi tőle a pedagógus, hogy ismeri-e a pedagógiát, esetleg azt a szellemi hátteret, amiből ered. De nem előfeltétel, hogy egy szülő valamiféle „elméleti előképzettséggel” rendelkezzen pedagógiából, pláne antropozófiából. És nem is lesz feladata, hogy „elméletileg képzetté” váljon. Ha figyel, úgyis látja, hogy mit és hogyan tanul a gyereke. Észreveheti, hogy egy jó Waldorf óvónő, osztálypedagógus mennyit segít neki közvetve és sokszor közvetlenül. És ennyi elég is. Senki nem kéri számon, hogy teoretikus szinten is meg tudja-e magyarázni a történéseket. És kb. olyan volna, mintha a templomba járó nénikétől elvárnánk, hogy képes legyen teológiai kiselőadást tartani arról, hogy mi a különbség a katolikus és a kálvinista üdvtan között, mielőtt belép a szent helyre.

Az antropozófia nem tantartalom.

Vekerdy Tamás válasza nagy segítség volt a gyerekeiket a Waldorf-óvodába és iskolába járató szülők számára is. Ha valaki az antropozófia tételes ismeretét iskolás módon számon kérné tőlük, akkor az pont arra emlékeztetné őket, ami miatt elfordultak az állami oktatástól.  

(A tapasztalataim azt mutatják egyébként, hogy bár a szülők jó részének hallomásból vannak ismeretei, esetleg olvasott is ezt azt – de még a legelkötelezettebb, legtudatosabb szülők sem tudják alapjában véve, hogy konkrétan mi és hogyan történik a Waldorf óvodában és iskolában. Nincs pontos képük a pedagógiai gyakorlatról sem, nemhogy annak a szellemi hétteréről. Sokan vélik úgy, hogy van, de nincs, mert olvasni róla más, mint látni. Sőt, látni is más, mint csinálni. Tehát a szülők nagy része (kevés, nagyon kevés kivétellel) nem ismeri pontosan a tantermekben folyó munkát - sem a gyerekét, sem a tanítóét. Nincs pontos képe róla, ha csak nem maga is gyakorló Waldorf-pedagógus, vagy maga is annak készül. De hát honnan is ismerné? Hiszen a szülő (elenyésző kivétellel) nem ilyenben járt óvodába és iskolába. És szülőként nagyon kevesen élnek pl. a hospitálás lehetőségével vagy jönnek el egy nyílt órára. Pedig micsoda eszméléseket látni ilyenkor!)

Az antropozófia egy gondolkodásmód, egy emberismeret, szellemi háttér. Az a mód, ahogyan szemléljük a gyerekünket, magunkat, a világot. Sokan tévesen „ideológiának” nevezik. Ilyen hátszéllel pláne érthető az idegenkedés, amivel lereagálják, ha hallják a szót: antropozófia. Látni olyanokat, akiknek a számára pusztán egy nyelvezet, egy beszédmód, amit afféle misztériumként használnak – mintha a terminológia elfedhetné a gondolkodás sematikusságát, merevségét, műveltségbeli hiányosságokat és pótolhatná a gondolkodásban folyamatosan végzendő kemény munkát.  

Hál’ Istennek azonban látni az ellenkezőjét is: sokan anélkül, hogy beszélnének róla, hitelesek benne.

Tehát az antropozófia nem tantartalom, a Waldorf-óvoda és –iskola nem „antropozófus-képző”. A gyerekek kapcsolatba kerülnek az antropozófiával, de ez közvetett folyamat. Nem direkt magyarázatok útján, hanem pedagógiai gyakorlatban. Az itt folyó nevelés célja nem az, hogy a gyerekeink beszélni tudjanak arról, hogy hogy kéne tenni a dolgokat, hanem hogy tegyék.

Határok állítása - mit engedjünk ill. tiltsunk és miért?

Márciusi szülői estünk témája a "Határok kijelölése gyermekünk számára a nevelés során". E témában idézem be Újlaky Éva, a gödöllői Árnika Központ munkatársának gondolatait. Az egész írás tömör és nagyon jól összeszedett, de néhány általam kulcsmondatnak tartott gondolatot még kiemeltem.


Újlaky Éva:

Egészséges nevelési határok, lelki biztonság, szabad felnőtt ember

Ma már pedagógiai, pszichológiai, biográfiai kutatásokkal jól alátámasztható az egészséges nevelési határok, a lelki biztonság és a szabad felnőtté válás összefüggése. Korunk nevelési elméleteit bizony gyakran nevezhetjük ellentmondásosnak.

Szülőként, nevelőként gyakran válunk bizonytalanná abban a kérdésben, hogy gyermekinknek mire is van valójában szükségük. A gyermekek valódi, egészséges fejlődéséhez, kibontakozásához szükséges igényét hajlamosak vagyunk összetéveszteni azzal, hogy mik is a vágyai.

A valódi szükségletek feltárása csakis a gyermek igazi, pontos megfigyeléséből és megismeréséből származhat. Minden gyermekben mély megelégedettség él, ha szükségleteit képesek vagyunk meghallani, akkor is, ha bizonyos dolgokkal szemben panaszát fejezi ki.

A szigorú, vagy a liberális szemléletű nevelés hívei vagyunk?

Fontosnak tartjuk a nevelési korlátokat, vagy inkább a szabad nevelés hívei vagyunk?

A 1960-as évektől kezdve terjed a világban az a nevelési elv és gyakorlat, hogy a gyermekeket, mint kis felnőtteket kezeljük és a gyermekeink véleményét egyre több területen, egyre több dologban ki is kérjük.

A fent említett kutatások és egyre több szülő nevelő, tanító tapasztalata bizonyítja annak az igazságát, hogy csakis az válhat szabad felnőtté, akinek gyermekkorában lehetősége volt megtapasztalni határokat a nevelésében.

Ma bizonyos értelemben hajlamosak vagyunk a gyermekek kezébe adni fejlődésüket. Választási lehetőségeket adunk nekik napi életükre vonatkozóan, hogy mit csináljanak, mit egyenek, mikor feküdjenek le, stb, és mindezt még azelőtt mielőtt megtanulják cipőjüket bekötni. A szülők ebben meglehetősen kimerülnek és gyermekeikkel együtt össze is zavarodnak. Ekkor igazában nem másról van szó, mint a szülői szerep hiányáról, és ezt legtöbbször mi szülők még észre sem vesszük.

Hogyan juthattunk el már odáig, hogy a szülőrészéről elhangzó „nem” nem válik valódi válasszá gyermeke számára?

A gyermekeknek biztos, világos, szerető, meleg, de határokra van szükségük. Természetes az, hogy ezeket ki akarják tolni, próbára akarják tenni, hogy elég erősek, szilárdak, következetesek és megbízhatók-e. Ha tisztelhetnek bennünket, ha biztonságban érzik magukat, akkor jól vannak, de önállóan még nem tudják saját határaikat felállítani. Sőt, az ő dolguk az, hogy ezt feszegessék, nekünk pedig, hogy felállítsuk őket szeretettel, fejlődésének, összefüggéseinek megértésével, következetességgel, és ezzel segítsük őket a kiegyensúlyozott felnőtté válásban.

Ha a gyermek kicsi, akkor legyen a játszótere is kicsi, majd ez a tér nőjön vele együtt.

Tudjuk, hogy a szigorú nevelés kiegyensúlyozó ellenreakciója a szabadságvágy, kitörések. A gyermek fejlődése során a nevelési határnak először kívülről kell érkezni, hogy később ezeket a határokat a fejlődő ember önmaga számára is meg tudja formálni. A határok eme hiánya a későbbi évekbeli bizonytalansággá vezet.

Kevesebb választási lehetőséggel, kevesebb és összeszedettebb magyarázattal kell gyermekeinket nevelnünk.

Amennyiben a felnőtt gondoskodásában érzik magukat, akkor jobban el tudnak merülni a képzelet és a játék világában, amelyben későbbi életük számára lelki erőket alakítanak ki.

Fontos tudnunk, hogy gyermekeink akaratos természete önmagában még nem rossz, hanem nagyon is fontos tulajdonság. Erre a benne lévő akaratra a világnak és neki is nagy szüksége van.

Ám ezt az akaratot nevelni kell, de hogyan is?

Mindenképpen szeretettel, megértéssel kell adekvát módon terelgetni. A gyermek fejlődésének motivációját egy erő vezérli: nőni, érteni, legyőzni, meghaladni a környezetet.

Ma a felnőttek világa gyakran sorolja a gyerekeket vagy a problémások, vagy a különlegesek közé. Legjobban akkor tesszük a dolgunkat, ha tulajdonságaik leírásával észrevesszük bennük a bölcset és bátorítjuk bennük a gyermeket.

Semmiképpen se akarjunk „kis felnőttek” generációját felnevelni, akik  ennek ellensúlyozására felnőtt korukban akarnak majd gyerekek lenni, gyerekként viselkedni, felelősséget alig vállalni, és azt akarni, hogy foglalkozzanak velük.

A szülő egyéni, individuális lelki fejlődése, felnőtté válása és a gyermek fejlődése között szoros kapcsolat van, mely a felnőtt tudatos éberségén múlik. Szülőként el kell tudni bánnunk saját személyes ügyeinkkel, hogy a gyermekünknek egyéni kibontakozásához maradjon elegendő tere.

Ha szülőként gyakoroljuk felnőtt életünk művészetét, akkor teret adunk annak, hogy gyermekeink gyermekként élhessék életüket.

Legyünk hajós kapitányok a hétköznapok nevelési kérdéseiben és semmiképp sem börtönőrök.

Fontos tudni és magvalósítani, hogy nem kell gyermekünk minden kívánságának rendelkezésére állnunk, ám figyelmünkre, következetes, kitartó iránymutatásunkra nagy szükségük van. A szabadság (ti: a határok hiánya - P. M.) gyermekkorban összezavar.

Ne tárgyaljunk kisgyermekünkkel, hiszen ez a kamaszkorhoz tartozik. Beszédünkben sose legyünk manipulatívak, ehelyett beszéljünk egyenesen. Meg kell tanítani kicsi gyermekeinket magyarázat nélkül elfogadni azt, amit mondunk nekik. A szavainkból áradjon a következetesség, szeretet, szeretettel állított határok.

Ez a rend és fegyelem felszabadít, és ebben fejlődni lehet.

Mindenekelőtt a bizalom és tisztelet erős kapcsolatát kell megteremtenünk, amiben értjük, hogy gyermekünknek mire van szüksége. A gyerekek ezt érezni fogják és együttműködnek velünk.

Iskolaérettség

Nem voltam a legutóbbi Iskolanyitogatón, de biztos vagyok benne, hogy szó volt ezekről, pl. az óvodából iskolába való átmenetről. Itt egy jó összefoglaló tanulmány, hadd ajánljam a figyelmetekbe:

http://www.waldorfsuli.hu/vezerfonalak/vezerfonalak

(Vezérfonalak az iskolaérettség megállapításához, Nemzetközi Tantervi Kutatócsoport, szerkesztette Martyn Rawson)

Sokat segít még: Vekerdy Tamás - Az óvoda és az első iskolai évek

Újabb személyes élmények:

Tegnap volt nálunk a védőnő, a két és fél éves kislányomról kérdezett. Például azt, hogy hogy áll a számolással. (????!!!!)
Állami iskolában tanító kolléganőm panaszkodott, hogy egyre másra érkeznek olyan gyerekek az óvodából, akik nem tudnak számolni...
És kérdezem, hogy miért kellene egy óvodás gyereknek megtanulnia számolni, mire az iskolába megy.
Egyáltalán, mit is értenek sokszor "számolás" alatt?

Jó lenne, ha az is átmenne egyszer minél többek fejébe, hogy a számok sorolása nem egyenlő a számolni tudással.  Amikor egy három éves gyerek elsorolja egymás után a számokat, az olyan, mint ha elmondana egy mondókát. És ennyi. (A zseni gyerekek kivételek és vannak korán érők is, de itt most másról beszélek.) 

Egy átlagos mezei (értsd: normális), nem fejnehézzé hajtott gyereknek nem kell hogy legyen számfogalma. Nincs is. Be lehet neki tanítani dolgokat, csak nincs értelme. Kivéve persze ha valakinek fontos, hogy a gyerekét mutogassa mint cirkuszi majmot. De sokan nem tennék, ha tudnák, hogy mekkora károkat okoz, és főleg, hogy mennyire nincs előbbre tőle a kicsi.

Egy átlagos mezei három-, négy évesnek arról van képe, hogy lézetik az EGY, meg van az egy-nél több (kettő, három és több). Ez képileg megjelenik, hiszen ott van előtte, tapasztalja. Előfordulhat olyan, hogy koránál érettebb gyerek tízes számkörben összeadogat, kivonogat - Melindám négy évesen előállt azzal, hogy ha még szülök három kisbabát, akkor hatan lesznek és jó nagy kört tudnak majd csinálni amikor táncolnak :). Nyugtáztam, rendben - de nem csinálok programot belőle neki, hogy megtanuljon számolni mire iskolába ér. Mert számolni az iskolában kell megtanulnia, nem az óvodában. Ezért jár olyan óvodába, ahol nincs matek-foglalkozás és nem akarják agyonfejleszteni. Ahol az iskolaérettség fogalmát kissé másképpen értelmezik.

Tanítóként (nem Waldorf iskolában) sok olyan első osztályossal találkoztam, akik nem iskolaérettek: alapvető motoros képességeikkel van gond, nem képesek a normális észlelésre, érzékelésre és kommunikációra sem. Nem képesek például egy mesét végighallgatni (mert elképzelni sem) vagy egy játékot együtt játszani. Szociálisan nagyon fejletlenek - együttműködés képessége és empátia híján. Márpedig ahhoz, hogy majd később az életben (vagy akár a következő iskolai években) boldoguljanak, azaz problémákat oldjanak meg, nem segíti őket hozzá az, hogy négy vagy ötéves korukban mechanikusan el tudták sorolni a számokat akár százig. Oda majd képességek kellenek. Kompetenciák.

Tessék belegondolni: hogyan fog egy ember harmincéves korában értelmezni egy több oldalas szerződést, ha hat éves korában egy hat évesnek szóló történetet sem tudott meghallgatni és értelmezni? (Miért is kullognak a magyar gyerekek a nemzetközi felmérésekben a szövegértelmezés terén a sor végén?) Hogyan fog a munkahelyén egy projektben együttműködni a kollégáival, ha hatéves korában a játszótársaival sem tudott? (A közös játék a hatévesek együttműködése egy tevékenységben.)

Vekerdy Tamás

November 3.

Nagyon vártam ezt a napot. Vekerdy Tamást meghívtuk az óvodánkba, hogy tartson egy előadást a Waldorf-pedagógiáról.
Sokak számára nem közismert, hogy Vekerdy az első magyaroszági Waldorf- iskola alapító tagja. (A Waldorf-pedagógia magyarországi meghonosításában játszott meghatározó szerepéről lásd: Milyen iskola kell a gyereknek Saxum, 2003. illetve ennek újabb kiadása kibővítve a magyarországi Waldorf óvodák és iskolák működésének tapasztalataival:  És most belülről Saxum, 2011.)
Amikor a Kecskemét felé tartó úton kérdezte, hogy részletesebben miről beszéljen, arra kértük, hogy próbáljon meg a Waldorf-pedagógiát övező téves sztereotípiákra fókuszálni.  A legtöbb kérdés  probléma mindig ezekből adódik, és azt szerettük volna, hogy a hozzánk ellátogató, Waldorf-pedagógiát nem ismerő és főként: azzal kapcsolatban gyakorlati tapasztalattal nem rendelkező emberek egy kicsit másképpen is rá tudjanak nézni erre. Mindezen túl pedig egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy egy kicsit itt legyen közöttünk és adja magát.

A tőle megszokott remek stílusban és modorban hallhattunk is egy összefoglalót.
Vekerdyt jó hallgatni. Jó hallgatni - olyanoknak is, akik nem először és nem is másodjára találkoznak vele és a mondandójával. Jó hallgatni, mert óriási tapasztalat áll mögötte, gyakorlatias, két lábbal a földön jár, talál minden mondata, és mert nem kinyilatkoztatásokat akar elénk tárni értekező stílusú körmondatokban, ellenben képes finom ironiával reagálni arra, amire másképp nem is érdemes.  Jó hallgatni, mert szeretettel és humorral beszél. Mert igaz. Mert kérdésekre ösztönöz és kérdéseket vár. Az előadás beszélgetésben folytatódott - ami nem csak arra jó ilyenkor, hogy sor kerüljön arra is amire az előadásban már nem maradt idő, hanem hogy az emberek együtt gondolkodjanak.

Nagyon pozitív érzésekkel indultunk a visszaútra - szép délután volt, és úgy gondolom, hogy aki eljött, gazdagabban ment haza. Hallhattunk olyan hozzászólásokat és önreflexiókat, amik legalább olyan gondolatébresztőek voltak, mint Vekerdy reagálásai. És én ezt tartom a Vekerdy Tamásban a legnagyszerűbbnek: az a délután nem csak Vekerdy Tamásról szólt, hanem azáltal, hogy tükröt tartott nekünk, legalább annyira szólt a hallgatóságról és a kérdezőkről.

Ezen felül egy-két fontos, alapvető dologban megerősítette a szülői kört is. Erről a következő bejegyzésben írok, mert nagyobb ívű gondolatmenet.

Judit

Judit 2011. november közepétől nem dolgozik nálunk.

Igazából nem tudom szavakkal ecsetelni, hogy mennyire sajnálom, hogy elment. És ezzel az érzésemmel nem vagyok egyedül.

A szívem mélyén én magam nem is engedtem el, csak tudomásul vettem, hogy kerülhet olyan élethelyzetbe egy Waldorf-óvónő, hogy nem lehetséges számára, hogy Waldorf-óvodában dolgozzon. Tudomásul vettük ezt, amikor nyilvánosan is bejelentette a szülői esten - azzal tudtunk neki segíteni talán valamit, hogy elfogadtuk és támogattuk a döntésében. Mert nehezen meghozott döntésről nehéz beszélni is. Judit nem azért ment el, mert nem szeretett itt lenni.

A távozása nem azt jelenti, hogy nem is találkozunk többet.

"Áldjanak az égiek
fény kísérjen és szeretet
bármerre jársz
bármerre jársz".

Nehéz volt ezt énekelni ott akkor - bár azt hiszem Juditnak hallgatni még nehezebb.

Ölelés és mosoly, teljes együtt élés a gyerekekkel, alázat és lelkiismeretesség. Ezek jutnak eszembe, ha rá gondolok.
Judit Waldorf-óvónő - és az is marad, akárhol folytatja.

Egy szülőtársunk gondolatai az iskolaválasztásról

Ebben a bejegyzésben egy szülőtársunk gondolatait szeretném közzétenni:

Iskolás lesz gyermekünk!

Egy iskolaválasztásról dilemmázó, vagyis már nem dilemmázó szülő - nagycsoportos kislány édesanyja –  gondolatai a szülőtársakhoz, és egyéni benyomásai a Waldorf pedagógiáról

Szegény kicsi elsősök! – Nem tehetek róla, mindig óhatatlanul ez az első gondolatom, ha valamelyik ismerőstől azt hallom, szeptembertől a gyermeke iskolába megy.

Egyszerre tolul az agyamba rengeteg homályos és éles emlék, szag, érzés, tapasztalat: a naaaagy iskolatáska, a füzetborítók, anyám haragos arca a direkt „iskolás” célra vett asztali lámpa fényénél: nem É-Vö-AA, hanem??!!  Mondd ki egyben! - Évöa. -  Ez a gyerek hülye, és sose tanul meg olvasni. A nyugdíj előtt álló tanítónéni, akinek nagyon kedves volt a mosolya, de folyamatosan összekevert az osztályban lévő egyetlen ugyanolyan keresztnevűvel, mint ami az enyém. Két év alatt sem ismert meg – konkrétan engem (sem). Így aztán kellemetlen emlékként tűnik fel még a vászonszalvéta is az uzsonnászacskóból és a hatalmas Ablakzsiráf, amely a rajztáblával meg más könyvekkel együtt tízkilóssá tette a táskámat az amúgy 18 kilós testsúlyomhoz (és mostanra állandó bérletet előlegezett számomra a gyógymasszőrömhöz). A betűkártyák, amelyeket apró kis műanyag vágatokba kellett volna betuszkolni minden „olvasás” óra után, de persze erre már sosem volt „idő” (jah, igen, idő az sose volt semmire, amit szerettünk volna vagy lett volna valami gyakorlati haszna is), a Gubanc-ugat-Ági-rajzol szókártyák, amelyek szintén hasonló sorsra (a táskában való szétszóródásra, szétszakadásra) jutottak néhány használat után. Legborzasztóbb talán mégis a kis kockás („négyzetrácsos”) füzet volt: ezt már ötévesen sikerült az óvodai „foglalkozásokon” megutáltatni velem. Nem is merek összefüggést keresni az érettségi matek kettesem (az egyébként kitűnő bizonyítványomban) és az ötéves kis kezemmel a milliméternyi kockákba erőltetett sorminták között. Legyen elég annyi, hogy elszorul a szívem, ha ezt hallom: iskolás lesz gyermekünk!

Vagyis, hogy pontos legyek: már nem minden esetben. Az óvodánknak hála ugyanis megismerkedtem a Waldorf pedagógiával, elolvastam köteteket és élményszerű beszámolókat a Waldorf módszerről, és néha könnyes-visszavágyón-szomorún, a bárcsak-már-akkor-is-így-lett-volna érzésével, többször pedig a „Végre az én gyerekemnek már jobb lehet!” boldog izgalmával kezdtem el bejárni ezt a számomra új utat.   

Tudom, mostanság nem minden úgy van már, mint a nyolcvanas években, amikor én jártam általánosba. Az iskolaérettségi határ is feljebb került, a jelenlegi tervek szerint még feljebb is csúszhat. Én augusztus közepén töltöttem be a hatot, szeptemberben már cipelhettem is a súlyom felényi (sokszor nehezebb) táskát. Számfogalmam még nem volt, de tisztán emlékszem, hogy egyenletszerű szabályjátékokat és ismeretlent is tartalmazó matematikai feladatokat kellett (volna) megoldanunk már elsőben. Egész nap az iskolában voltunk, tízperces szünetekkel, ebéd alkalmával Olgi néni szigora gondoskodott arról, hogy mindenki megegye a becsinált levest, akkor is, ha utána (titokban persze) ki kellett szaladnia a WC-re kihányni (az afféle úri huncutságok, mint a tejallergia, még nem voltak számon tartva egy iskolában). A nap legjobb része a napközis játék volt, ilyenkor a napközis tanító nénik jó nagy kabátokba burkolózva, egy kupacban beszélgettek az udvaron, mi meg szaladgálhattunk kedvünkre, vagy Adsz-e király katonát, Gyertek haza ludaimat, Beültettem kiskertemet… játszottunk. Aztán újra be az osztályba, és fél ötig újra „tanultunk”: valaminek mindig kerestük a párját, az ellentettjét, a szabályát, sorokat róttunk és újrakezdtünk, mert csúnya lett, elgörbült, kilógott, összement vagy nagyobbra nőtt az előrajzoltnál. „Olvastunk”: makogtunk vagy énekelve hangsúlyoztunk, kinevettek és kinevettünk…  És minden nap kaptunk gyakorolnivalót még otthonra is. Jut eszembe, ének. Nekem mindig az ének volt a mentsváram, valami csodás színt varázsolt bármilyen szürke hétköznapba. Sajnos énekórából volt a legkevesebb mégis, a tanító néni szerint fontosabb volt a matematika, így sokszor ennek a rovására csípett le a számolás kedvéért. A rajzot már ne is említsem: minden ovis tud rajzolni. Aztán ahogy bekerül az állami iskolába, elhitetik vele, hogy botkezű, sőt egyenesen dorong. A Waldorf suliban minden gyerek gyönyörűen rajzol, láttam egy egész osztály füzetét. Ott ugyanis azt vallják, ez tanulható dolog. Ahogy az éneklés is. És ha az ember már nemcsak szereti, hanem tudja is, még nagyobb töltetet adhat. Ráadásul, ha nem tudja, előbb-utóbb szeretni is elfelejti. (A hatévesem lassan szebben rajzol, mint én. Ebből látom, hogy kb. ebben a korban hittem el én is magamról, hogy ennyi telik tőlem, és ennél a pontnál fejeztem be a rajz tanulását – például.)

Ma már – állítólag – az állami iskolákban is játékosabbak a módszerek: „csak” a harmadik héten kezdik el kanyarítani a betűket a füzetbe, az apró vonalak közé (most olvastam egy tanítónő netes blogját, innen tudom, ő még azt is megemlítette büszkén, hogy előtte viszont szép nagyban a levegőbe is felkunkorítják a kezükkel egyszer-kétszer). Sőt, olyan iskolákról is hallottam már, ahol szekrényeket biztosítanak a nagyobb könyvek, rajztáblák tárolására, hogy ne legyen olyan nehéz az az iskolatáska. Ha nagy szerencsénk van, akkor a tanítónő lépést tart a pszichológiai szakirodalommal is, és megtudja belőle, hogy egy hatévesnek a lehető legritkábban van kialakult számfogalma, hogy képes legyen elvontan értelmezni azt, ami sok felnőttnek is nehéz: mennyi az, hogy három, és objektíve az miért kevesebb, mint a négy. Ha további szerencsénk van, akkor a biológiai ismeretei is kiterjednek odáig, hogy ekkora pici kacsónak még nem való a milliméternyi sorköz a tűhegyesre hegyezett vékony ceruzával, és nem átall vastag krétát meg nagy barna csomagolópapírt vagy újságpapírt hozatni a szülőkkel vonalas füzet meg betűkártyák helyett egy-egy betű megtanításakor. Ahogyan tették ezt régen a tanyasi tanítók a palatáblákon vagy egyszerűen a porba kerekítve szép nagy, formás betűket. A legnagyobb szerencsénk akkor lehet, ha a tanítónak emellett embersége is van, és nem jelenti ki egy olvasni lassabban megtanuló gyerekről, hogy ő bizony soha nem fog szépen és folyékonyan olvasni, hanem türelemmel - és anélkül, hogy hasonlítgatásokkal megalázná a többi gyerek előtt -, kivárja, amíg az ő kis agya is eljut a megfelelő érettségi szintre; arra, ami az olvasás műveletéhez szükséges - és ki tudja, egyszer talán mégis magyartanár vagy író lesz belőle…  

Amiért mégis a Waldorfot választottam, mint jövőbeni utat, az azért van, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy ebben a fontos döntésben pusztán a szerencsére bízzam magam, ill. a lányom iskoláztatásának sorsát. Így tehát „kénytelen” voltam egy olyan iskolát választani, ahol nem a vakszerencse irányítja a tanítókat sem, hanem az a tudás, hogy mikor mi a legjobb a gyereknek. Az a felismerés, hogy a képességek kialakulását nem lehet erőltetni vagy siettetni, mint ahogy a virágokat megnyílatni sem. A Waldorf pedagógusok folyamatosan tanulják, belátják és emiatt gyakorolják is ezeket az evidenciákat, amelyeket én, mint szülő (és tényleg csak zárójelben merem megjegyezni, hogy pedagógus) úgy érzem, joggal el is várhatok egy iskolától. Egy iskolától, ahol a gyerekem szinte a teljes gyerekkorát tölti, és készül fel a felnőtt életére. Emellett azonban van gyerekélete is. Nem is akármilyen!

Aki képet szeretne róla kapni, milyen is ez a csodálatos – általam egyelőre még csak elképzelt - gyermekélet, a legjobb szívvel tudom ajánlani Torin M. Finser: Vándorúton – Iskolában c. vallomáskötetét. Az író Waldorf tanítóként átfogó képet ad arról a nyolc évről, melyet az osztályával töltött el, és amely által gazdagabb lett maga is, a keze alól kikerült gyerekek is sok-sok tudással, élménnyel, de ami a legfontosabb része (szerintem) a tanulásnak: a tudásvágy mindig megújuló igényével. Fent felsoroltam egy csomó kellemetlen emléket, amely, azt hiszem, (sajnos) mindenkinek van a tarsolyában bőséggel. A legnagyobb hibáknak mégsem ezeket tartom a hagyományos oktatásban.

Banalitása ellenére – mélyen egyet kell hogy értsek Vekerdy tanár úr azon gondolatával is, hogy az iskolai illemhelyek színvonala is jól tükrözi az egész nevelési (vagy nemnevelési) légkört, mely az adott intézményt jellemzi. A személytelenség, a hivatali jelleg, a darab-darab felfogás azonban csak a felszín (bár igen fecsegő felszín). A legmélyebb gyökerű baj az, hogy a tudásvágyat (mely a kisgyerekben még jelen van) nem ébren tartják sok hagyományos iskolában, hanem elsorvasztják. Nem újabb kapukat nyitnak meg, hanem a tekintélyelv közvetítésével a már meglévő kapukat is lezárják súlyos vaslakatokkal. Középiskolai tanárként én már csak a kiégett, a tanulást középkorból itt ragadt kínzóeszközként definiáló, minden más tevékenységet (egész napos számítógépes játékok, tévé előtt ülés) szívesebben űző tanköteleseket (és nem diákokat) látok, akiknek tényleg kín a tanulás. És bármily furcsán hangzik, amit ők tanulás címén kaptak eddig az életben, azt én se űzném szívesen. Én (és sok hozzám hasonló „futóbolond” tanár) a magam eszközeivel próbálom újra felfedeztetni, újra megszerettetni az ismeretszerzés örömét, amit egy óvodás még – ha el nem rontották már annál is korábban – alapösztönként, az evéshez, mozgáshoz hasonló igényként birtokol magában, és úgy látom, ha nagyon nehezen is, de működik a dolog. Hogy ne működne akkor egy olyan iskolában, ahol az összes tanító, az összes tanár erre törekszik: nemcsak a saját kis eszközeit – akár a vezetőség szemet (vagy fél szemet) hunyása mellett – viheti keresztül a saját módszereiben, hanem az ugyanilyen szellemű nevelőközösség szellemi és lelki támogatása mellett folyamatosan fejlesztheti is magát ebben! A Wadorf tanárok folyamatosan beszélgetnek, tapasztalatokat, ötleteket és megfigyeléseket cserélnek a diákjaikról és az aktuális módszereikről. „Mezei” tanárként a továbbképzések tanulságaiból és a szakmai-baráti beszélgetésekből tudom, hogy mennyit jelent már az is, ha néha (legyen ez bármilyen apró szegmense is az életünknek) egy kívülálló rálátását kapjuk meg azáltal, hogy eszmét cserélünk egy közösségben, vagy segítséget kérünk a gondjainkban. Minden továbbképzésemről „megújulva” tértem vissza tanítani, mert elég volt egyetlen lépést hátralépnem, hogy észrevegyem, amit belülről képtelen voltam: mi is volt a hiba, vagy ha az nem is volt, de miben férne rám egy kis vérfrissítés, netán a hozzáállásom megváltoztatása. Mennyivel többet érhet az (amelyről még csak elméletben olvastam, hallottam), ha a tanárok (és persze a szülők) folyamatosan, napról napra  kommunikálhatnak egymással a gyermekek érdekében! (Ill. ahol a szülő nem egy legyőzendő akadálynak tartja az iskolát, hanem belátja: egy csapatban játszanak a nevelőkkel…)

Azt pedig, hogy a diákok milyen irigylésre méltóan élménydús, boldog, valódi ismeretekben gazdag éveket tudhatnak magukénak egy Waldorf iskolában, nem is vállalkozom leírni most, tényleg inkább a könyvet ajánlom magam helyett. Egyetlen tévhitet szeretnék eloszlatni csupán itt: szó sincs róla, hogy kevesebb tudást kapna egy Waldorf diák, mint egy állami iskolába járó társa. Én – nem dicsekvésből írom, nem az én érdemem – a város legelitebb „versenyistállójába” jártam általánosba, még a mai napig is azt tartják róla, hogy a legtöbb tényanyagot „veri” (a mi időnkben még szó szerint is néha, szerencsére ma már ez is büntetendő) a gyerek fejébe. Ennek ellenére, ahogy a Finser-könyvet olvastam, hát leesett az állam… Soha még csak nem is hallottam ilyen mélységben híres emberekről, háborúk eseményeiről, mindennapi fizikáról, kémiáról, ahogy ez a (nem tudom elég nagybetűvel írni) Tanár Úr megéltette a gyerekeivel az ismereteket… A nevezetes iskolám, ahonnan minden évben kikerült egy-egy országos fizika vagy matematika verseny győztes, fele ennyi maradandó tudást nem adott nekem, mint amiről itt képet kaphattam: ezt őszintén mondhatom.

Úgy kezdtem az írásomat (amelyet egyébként magam elé képzelt szülőtársaimnak fogalmaztam, akik hasonló dilemmával küzdenek, mint amivel én): szegény elsős gyerekek! Most, a végére, szeretném helyesbíteni ezt – a saját agyamban is: szerencsés elsős gyerekek, akik megtapasztalhatják a művészet erejével is ható, átélhető és valódi tudást adó iskola csodáját! Akiknek köszönhetően talán majd a mindennapok oktatása is ebbe az irányba terelődik, és nem kell csodabogárként tekinteni arra a szülőre, akinek először magánnyomozóvá kell kiképeznie magát, ha valami jobbat szeretne adni a gyerekének, mint amit ő kapott…

Nagyon nehéz szembeúszni az árral. Nagyon nehéz – pláne állami rendszerben felnőtt, majd ott is tanító – tanárként kimondani, hogy valami nem jó, és a gyerekemnek valami mást akarok. De ha józan ésszel belegondolok, a saját szakterületemen kívül már semmiből nem ismerem azt a szintet, amit egy középiskolás, vagy akár már egy általános felsős. Gondoljunk itt az „Okosabb vagy, mint egy ötödikes?”- típusú vetélkedőkre. Egy átlag felnőtt - pedig beléverték a protonokat meg a kötéseket meg a gravitációs mezőt -, tíz évvel az iskola befejezése után már tökéletes analfabétaként áll az ilyen típusú kérdések előtt (hacsak nem ezen a vonalon tanult tovább). És nagyon nehéz kimondani az előítéletes ismerősök előtt (egyébként nagyon sok van, mármint előítéletből…), hogy igen, én azt szeretném, ha elsősként nem a piros pontért, a katicabogárért a jutalomtáblán (szégyentáblán???), hanem a neki való tudás öröméért, érdeklődésből tanulna a gyerekem. Ha az életkorának megfelelő dolgokat, az életkorának megfelelő módszerekkel tanulhatna. Ha alsós korában a gyermeki lélek mesebűvöletét ragadnák meg, nem elvont relációelméletet kellene este hatkor még „gyakorolnom” vele otthon. Mellesleg jegyzem meg, ha este hat után, mikor holtfáradtan hazaesem a munkahelyemről, még nekem is ugyanazt kéne csinálnom, amit addig egész nap, hát kirohannék a világ a végére, ahol a kurtafarkú…

A fent ajánlott Finser-könyvből vett idézettel szeretnélek Benneteket továbbgondolkodásra östönözni a levelem kapcsán:

"Ha valamit meg akarsz változtatni, figyeld meg. Úgy érzem, ez varázslatos erővel működik, és a tanítás valódi spirituális igazsága rejlik benne."

 

P. V. Tünde