Tavasz, reggel, csend, fény, festés...

Új családok

Egy új család érkezésének mindig örülünk.

Ezen a tavaszon többszörös volt az örömöm. Az új szülőtársakat látva, velük beszélgetve nyilvánvaló lett számomra - és mások is megerősítettek ebben -, hogy ezek a családok nem azért jöttek hozzánk mert máshol nem kaptak helyet, hanem mert tudatosan a Waldorf pedagógiát és ezt az óvódát választották.

(Azzal sincs gond, ha valaki azért fordul hozzánk, mert mást nem talált. Mindenkinek van rá lehetősége, hogy megismerkedjen az óvódával ill az iskolával és úgy döntsön, hogy szeretne-e maradni vagy sem. Az óvoda ill. az iskola pedagógusai is átgondolják és és mérlegelést követően döntik el, hogy tudják-e vállalni az illető gyereket, családot.)

Az új családok tudatossága megnyilvánult abban, ahogyan egyre több időt töltöttek nálunk, hogy képük legyen arról, hogyan működik egy Waldorf óvoda és iskola, mik a céljaink és azokat hogyan valósítjuk meg. (Igen, iskola is - nem egy közülük messzebbre is tekint az óvódánál). Tudatosságra vall az is, ahogyan határozott elképzeléseik vannak arról, hogy mit várhatnak a Waldorf pedagógiától és mi az, amit ők maguk tehetnek azért, hogy a gyerekeik egészséges lélekkel és szellemmel nőjenek fel. A tudatosság mozzanata az, ahogyan a környezetük - akár a szűk családi kör - által hangoztatott tévhitek, fenntartások ellenére ők a saját tapasztalataik tükrében kitartanak a döntésük mellett.

"Segíts nekünk Napsugár útra kelni már

Az utolsó nap az óvodában a nagyok búcsúztatója.

Az iskolás korba erő gyerekek számára talán ennek a napnak van a legnagyobb jelentősége az év során.

Ezen a napon rendhagyó módon a székkör előtt lementek a gyerekek az udvarra, és csak azok maradtak fenn segíteni Mariannéknak a csoportszoba díszítésében, akiket jövőre fognak búcsúztatni. Szépen elrendezték a fehér szőnyegeket, a virágokat. A „nagyok” asztalait az évszakasztal köré helyezték körívben (mindenkinek egyet), ezeken várta őket a tarisznyájuk (benne pogácsa, egy ceruza és a félév során elkészített kézimunkáik, a fiúknak hegyikristály, a lányoknak rózsakvarc) és virág mindegyikőjüknek.

Egy símításnyi illatos olajat kaptak a gyerekek a kezükre, amikor beléptek a csoportszobába. Az évszakasztal köré ültek – a nagyok az asztalaikhoz, a többiek körben egy szőnyegre. Mariannék mindegyikőjüknek felidézték, hogy hogyan indultak el itt az óvodában, mik voltak a legnevezetesebb történések a három illetve négy itt eltöltött év alatt. Ebbe a beszélgetésbe persze mindannyian bekapcsolódtak. A beszélgetés után elénekelték a búcsúztató éneket.

Nem lehet szavakkal idetenni ennek a napnak a hangulatát, bensőségességét. Azt, hogy hogyan élik meg a "nagyok" és a maradók meg az óvónők. Egyszer egy óvónőt kérdeztünk erről, és elkezdett beszélni, de folytatni nem tudta a könnyeitől.

Az elmenők mindig hiányoznak. Űrt hagynak, amit érezni egy ideig. Osztatlan, vegyes csoport lévén a maradók életében is nagy változás ez.

A gyerekekkel együtt szülőtársak is elmennek (szerencsére nem mind és van akivel iskolás szülőként toljuk tovább a dolgokat.) Ők is hiányoznak, mert ki szorosabban, ki lazábban de a közösségünkhöz tartozott, sokmindent megéltünk együtt.

Idén nyolc gyerek nőtte ki az óvodát. Szonja, Kristóf, Ármin, Sára, Máté, Lívia, Bálint, Luca. Olyan nyolc gyerek, akik gyakorlatilag az életünk része voltak – a két nagyobbik lányom velük nőtt fel és bizonyos értelemben én is. Szokatlan lesz, hogy nem látom őket minden nap és örülök, hogy nagy többségükkel az iskolában fogok találkozni ezután is.

Évszakasztal tél végéről

"Télkirály"

Március, április...

Idén borsót is ültettünk:

Az uzsonnához Emma már tudott a kertből szedni salátát és újhagymát. A krumpli nagyon ígéretes, egy főzetre való biztos kijön majd alóla.

A sóskának és a reteknek viszont nem volt  ideje nagyra nőni...:)

Január, február

Aztán jött megoldás az óvónő-hiány problémánkra:

Karola és Erika

Karola is hospitált nálunk – ő eredetileg azért, mert az osztálytanítóság felé tájékozódott, akit az induló első osztályhoz kerestünk az iskolába.  (Minden leendő osztálytanítónak kell időt eltöltenie az óvodában). Az induló elsősökhöz keresett az iskola. Mivel azonban úgy döntött, hogy inkább az idén iskolás korúvá váló kislányait íratja be az első osztályba és nem akarta őket tanítani, ezért elállt a szándékától. Folyamatos volt vele a kapcsolat, és aztán az lett belőle, hogy találtunk egy jó óvónőt.

Belső nyugalom, higgadtság, józanság, figyelem, ölelés, mosoly – és nyitottság. Nyitottság arra, ami és ahogyan történik nálunk. Karola sokat kérdezett, nem minden volt számára érthető. Például az, hogy ebédnél miért nem a  dajka szolgálja ki a gyerekeket – mint ahogyan azt más óvodában tapasztalja. Mert nálunk a gyerekek kelnek fel az asztaltól, ha elfogy a tányérjukból az étel és még kérnek. És Karola elfogadta a választ, hogy itt azért nem a daduska meg az óvónők szaladgálnak, mert ebben az óvodában próbálják arra tanítani a gyerekeket, hogy ne arra várjanak, hogy kiszolgálják őket és helyettük csináljunk meg olyasmit, amire ők maguk is képesek, hanem intézzék el maguk. A cél az volna, hogy önállósodjanak a tevékenységeikben. És ha ez pl. azzal jár, hogy segíteniük kell a sorban előttük álló kicsiknek szedni a tálból, akkor tanuljanak meg segíteni nekik – együttműködni, hogy haladjon a dolog - ill. elfogadni, hogy várniuk kell.

Karola elfogulatlansága új ötletekkel segítette a csoport, az óvónők életét. Pl. az ő felvetése nyomán alakult ki az a munkarend, hogy délután, amikor a gyerekek lejönnek az udvarra, de fenn a csoportszobában is van teendő és a gyerekek felszaladgálnak pl. wc-re, tehát odafenn az épületben is kell, hogy legyen valaki, akkor ne egyedül legyen egy óvónő minderre. (A dajka reggel héttől délután háromig van.) Ezt a problémát úgy sikerült áthidalni, hogy bevontuk az óvodába az iskolánk félállásban dolgozó fejlesztő pedagógusát, Erikát. Erikának nem volt újdonság az, ahogyan egy Waldorf óvoda működik, lévén ő maga is képesítéssel és gyakorlattal rendelkező Waldorf-tanító. Ő meg Karola (szintén félállásban) ketten osztoznak egy óvónő munkaidején és feladatain.

Emmával, a daduskával karöltve Karoláék új függönyöket varázsoltak az ablakokra. És itt nem csak az esztétikum a lényeg. Hanem az is, hogy egy óvónő figyelme nem csupán a csoportszobára terjed ki. Hogy felelősnek érzi magát a tágabb környezetéért és tesz is annak alakításáért.

Így indult az új év.

November, december...

November, december…

 

Nem volt eseménytelen a késő ősz és az újév sem.

Miután Judit bejelentette a távozását, egy hónapunk volt arra, hogy találjunk egy óvónőt Mariann mellé. Egy óvónővel nem tud működni egy teljes, egész napos csoport. Jónéhányan hospitáltak nálunk ez alatt az idő alatt. Sajnos elsőre nem sikerült megtalálnunk a megfelelő személyt. Nem is mindenki alkalmas rá. És a legtöbb esetben annak is sokat kell tanulnia – tapasztalnia és megélnie – aki alkalmas. Ehhez idő is kell.  Ha egy szülő nem „kész” Waldorf-óvónőre bízza a gyerekét, bizonyos értelemben türelmesnek kell lennie. Időbe telik, amíg attitűdök változnak (elég csak magunkba nézni…) Ezen az őszön odatette elénk az élet a kérdést, hogy meddig kell és meddig szabad türelmesnek lennünk ezen a téren.

Az az óvónő-jelölt, aki tavaly ősszel a próbaidejét kitöltve egy hónapot dolgozott az óvodánkban, nem volt alkalmas erre a munkára. Nem igazán értette meg, hogy egy Waldorf óvodában nem alkalmazzák a jutalmazás-büntetést, mint nevelőeszközt. (Ez nem azt jelenti, hogy a gyerekeknek ne állítanának határokat és ne szembesülnének a tetteik következményeivel, sőt.) Persze a pozitív megerősítést nem szabad összekeverni a jutalmazással. De pl. nem jutalmazunk olyan dolgokat, amik természetes képességek vagy adottságok, állapotok. Másrészt pedig nem marasztaljuk el a gyerekeket olyasmiért, amit nem képesek megtenni. Az ölelés és a mosoly pedig mindenkinek jár, aki igényli, nem kell „kiérdemelni”.

Az is nehezen – vagy egyáltalán nem - ment át az illetőnek, hogy a gyerekek első hét éve nem arról szól, hogy az intellektusukat bombázzuk. Ehhez nem kell Rudolf Steinert olvasni, elég, ha a gyereket megfigyeljük. De attól meg különösen óvott Steiner, hogy spirituális tartalmakat direktben közvetítsünk gyerekeknek. És ha ezt valaki ráadásul bigott módon, messianisztikus küldetéstudattal teszi, az nagyon nagy hiba. Mert rombol. Egy Waldorf-óvoda pedig úgy működik, hogy a gyerekek nagyon hamar megérzik, ha valami nincs rendben, és a maguk módján jeleznek. A szülők pedig azt veszik alapul, ahogyan a gyerekük érzi magát itt.

Van tere a dolgok elintézésének. Szóvá lehet és kell tenni, hogy ha valami a megítélésünk szerint nem működik, ha hiányolunk valamit. Az erről való párbeszéd persze feszültségekkel jár, amit a különböző ingerküszöbű emberek különbözőképpen élnek meg. Nem az a gond, ha konfliktus van, hanem az, ha nem törekszünk a megoldására. A lényeg, hogy legyen az a tér, ahol van párbeszéd és haladjunk a megoldás(ok) felé. Ez a dolog ezúttal működött. Ettől is Waldorf ez az óvoda, nem csak attól, hogy a gyerekeink gyapjúznak meg kenyeret sütnek.

Jó dolog volna hinni, hogy ahogyan mi is sokat tanultunk magunkról ez alatt az idő alatt, úgy a távozott óvónő-jelölt is gazdagodott azzal a tudással, amit magáról szerezhetett itt, és ami nem merül ki abban, hogy nem volt alkalmas a Waldorf-óvónőségre, annál messzebbre mutat. Bízom benne, hogy a jó szándékával, lelkesedésével más területen jobban megtalálja magát a feladatokban, és tud másoknak segíteni.