A lányaim gyakran játszanak itthon óvodát. Ha nem töltenék el egyébként is sok időt az óvodában, akkor pusztán a lányaim játékát figyelve is megérthetnék sokmindent abból, hogy mi és hogyan történik velük ott.
Egy ilyen jellegzetes dolog az, ahogyan a tevékenységeiket rövid, kis ismétlődő énekkel, dúdolással kezdik el.
Hívogató dallamok, csengettyű, jellemző mozdulatok - ilyenekkel jelez az óvónő amikor mosdózás, étkezés, játék, székkör, pakolást, öltözés kezdődik.
A gyerekek elsősorban nem hangos, direkt felszólításokat hallanak, nem parancs-szerű felszólításokkal és utasításokkal irányítják őket. És mégis teszik, amit kell, ami soron következik.
A Waldorf iskolákban hospitálva ugyanezt tapasztaltam.
Sok pedagógustársamnak ajánlanám, hogy tapasztalja meg: mennyivel többet lehet elérni egy mozdulattal, egy csengettyű hangjával, egy fütyörészett vagy dúdolt dallammal a hangos kiabálás helyett. Persze hozzá kell szoktatni a gyerekeket, és azokkal a gyerekekkel, akik óvodás koruk óta ezzel élnek, könnyebb dolga van az embernek.
De azt tapasztalom a saját - nem Waldorf iskolában tartott - foglalkozásaimon is, hogy a gyerekek nagyon hamar megtanulják és megszeretik az apró rítusokat.
Hogy ennek mekkora az ereje, annak illuszrálására elmesélek egy történetet, ami itt a mi óvódánkban történt:
Nem szokásos óvodai hétköznap volt, hanem nyár. Jónéhány család benn volt az óvodában, a férfiak a homlokzatot csinálták. Sok gyerek sertepertélt az udvaron, óvodások és néhény iskolás is. Főztem ebédet, jöttek fel a kicsik és nagyok a csoportszobába, ahol szintén nem a szokásos óvodai körülmények között készültünk az ebédhez: a levert vakolatú falak között csak a kis asztalokat raktuk körbe és rá a terítéket.
A felnőttek szedtek a fazékból, leültek és rögtön hozzá is fogtak az evéshez. Mariannal segítettünk kimerni a levest a gyerekeknek, akik ezután ültek az étel mellett, de nem fogtak hozzá.
Várták a kézkört.
Mind. A kicsik és a nagyobbak is. Nekik kézkörrel kezdődik az étkezés és azzal is fejeződik be. Még ilyen rendhagyó körülmények között is - önkéntelenül, felnőtt irányítás nélkül, sőt annak ellenére, hogy a felnőttek másként tettek - ragaszkodtak az étkezést megelőző rövid rítushoz.
Egy másik történetem is van. Ez nem hétköznapi tevékenységhez kapcsolódott és nem is az óvodában történt.
Születésnapi zsúrra került sor az egyik óvodástársunknál. Gyakorlatilag ott volt az egész csoport, játszottak, hancúroztak. Eljött a pillanat, amikor behoztuk a tortát és összegyűltünk az asztal körül. Anélkül, hogy mi felnőttek különösebben kértük volna őket erre, a gyerekek felálltak és egy kicsi csöndet követően elkezdték énekelni az ünnepelteknek az Áldjanak az égiek...-et.
Ez több volt egy rítusnál. Szertartás volt, az ő szertartásuk, ahogyan azzal az óvodában megköszöntik egymást.
Hogy mennyivel több puszta formánál, azt mindannyian tudjuk, mindenki érezte, hogy mennyire erős pillanatok voltak ezek.
Rítusaink, szertartásaink - formák és tartalmak, esztétikum és szellemiség.
A formai tekintetben:
Sokat segítenek abban, hogy jól lehatárolhatóan legyen a tevéknységeknek kezdete és vége, finomabb de hatásosabb jelzésekkel.
Esztétikum tekintetében:
(Bár ez egyéni ízlés kérdése és itt csak a személyes véleményem áll) én nagyon szeretem, hogy pl. ebéd után nem elnyújtott "Kő-szőn-jűk-szé-pena-zebédet" van, hanem más.
Szellemi vonatkozásaiban:
Erre a már idézett születésnap mellett jó példa az is, hogy a lányaim szokták itthon használni a fohászt - mindig olyan események eljátszásához, aminek szakrális jellege is van. Például amikor esküvőt játszanak. Pedig nem láttak még templomi esküvőt, mégis érzik, hogy olyan eseményről van szó, olyan szertartásról, amihez valami különös szellemi tartalmat hordozó "vers" tartozik. Nem kell vallásosnak lennünk ahhoz, hogy megéljék a szakralitást.
"A különböző rítusok személyes és szociális létünk fontos részét alkotják. Azoknak a rituáléknak, amelyeken keresztül önmagunkról szólunk, meghatározott helye van az életünkben. A rítus idejére tudatosan részt veszünk valamilyen élményben, az adott esemény jelentőségét tudatosan nagyra értékeljük. Az a rítus, amelyben részt veszünk, társadalmunkról, annak ideáiről és értékeiről beszél." (Jonathan Neelands)
