2012. szeptember 7., péntek

Szokások, rítusok, szertartások

A lányaim gyakran játszanak itthon óvodát. Ha nem töltenék el egyébként is sok időt az óvodában, akkor pusztán a lányaim játékát figyelve is megérthetnék sokmindent abból, hogy mi és hogyan történik velük ott.
Egy ilyen jellegzetes dolog az, ahogyan a tevékenységeiket rövid, kis ismétlődő énekkel, dúdolással kezdik el.
Hívogató dallamok, csengettyű, jellemző mozdulatok - ilyenekkel jelez az óvónő  amikor mosdózás, étkezés, játék, székkör, pakolást, öltözés kezdődik.
A gyerekek elsősorban nem hangos, direkt felszólításokat hallanak, nem  parancs-szerű felszólításokkal és utasításokkal irányítják őket. És mégis teszik, amit kell, ami soron következik.
A Waldorf iskolákban hospitálva ugyanezt tapasztaltam.
Sok pedagógustársamnak ajánlanám, hogy tapasztalja meg: mennyivel többet lehet elérni egy mozdulattal, egy csengettyű hangjával, egy fütyörészett vagy dúdolt dallammal a hangos kiabálás helyett. Persze hozzá kell szoktatni a gyerekeket, és azokkal a gyerekekkel, akik óvodás koruk óta ezzel élnek, könnyebb dolga van az embernek.
De azt tapasztalom a saját - nem Waldorf iskolában tartott - foglalkozásaimon is, hogy a gyerekek nagyon hamar megtanulják és megszeretik az apró rítusokat. 
Hogy ennek mekkora az ereje, annak illuszrálására elmesélek egy történetet, ami itt a mi óvódánkban történt:
Nem szokásos óvodai hétköznap volt, hanem nyár. Jónéhány család benn volt az óvodában, a férfiak a homlokzatot csinálták. Sok gyerek sertepertélt az udvaron, óvodások és néhény iskolás is. Főztem ebédet, jöttek fel a kicsik és nagyok a csoportszobába, ahol szintén nem a szokásos óvodai körülmények között készültünk az ebédhez: a levert vakolatú falak között csak a kis asztalokat raktuk körbe és rá a terítéket. 
A felnőttek szedtek a fazékból, leültek és rögtön hozzá is fogtak az evéshez. Mariannal segítettünk kimerni a levest a gyerekeknek, akik ezután ültek az étel mellett, de nem fogtak hozzá.
Várták a kézkört.
Mind. A kicsik és a nagyobbak is. Nekik kézkörrel kezdődik az étkezés és azzal is fejeződik be. Még ilyen rendhagyó körülmények között is - önkéntelenül, felnőtt irányítás nélkül, sőt annak ellenére, hogy a felnőttek  másként tettek - ragaszkodtak az étkezést megelőző rövid rítushoz.
Egy másik történetem is van. Ez nem hétköznapi tevékenységhez kapcsolódott és nem is az óvodában történt.
Születésnapi zsúrra került sor az egyik óvodástársunknál. Gyakorlatilag ott volt az egész csoport, játszottak, hancúroztak. Eljött a pillanat, amikor behoztuk a tortát és összegyűltünk az asztal körül. Anélkül, hogy mi felnőttek különösebben kértük volna őket erre, a gyerekek felálltak és egy kicsi csöndet követően elkezdték énekelni az ünnepelteknek az Áldjanak az égiek...-et.
Ez több volt egy rítusnál. Szertartás volt, az ő szertartásuk, ahogyan azzal az óvodában megköszöntik egymást. 
Hogy mennyivel több puszta formánál, azt mindannyian tudjuk, mindenki érezte, hogy mennyire erős pillanatok voltak ezek.
Rítusaink, szertartásaink - formák és tartalmak, esztétikum és szellemiség.
A formai tekintetben:
Sokat segítenek abban, hogy jól lehatárolhatóan legyen a tevéknységeknek kezdete és vége, finomabb de hatásosabb jelzésekkel.
Esztétikum tekintetében:
(Bár ez egyéni ízlés kérdése és itt csak a személyes véleményem áll) én nagyon szeretem, hogy  pl. ebéd után nem elnyújtott "Kő-szőn-jűk-szé-pena-zebédet" van, hanem más. 
Szellemi vonatkozásaiban:
Erre a már idézett születésnap mellett jó példa az is, hogy a lányaim szokták itthon használni a fohászt - mindig olyan események eljátszásához, aminek  szakrális jellege is van. Például amikor esküvőt játszanak. Pedig nem láttak még templomi esküvőt, mégis érzik, hogy olyan eseményről van szó, olyan szertartásról, amihez valami különös szellemi tartalmat hordozó "vers" tartozik. Nem kell vallásosnak lennünk ahhoz, hogy megéljék a szakralitást.
"A különböző rítusok személyes és szociális létünk fontos részét alkotják. Azoknak a rituáléknak, amelyeken keresztül önmagunkról szólunk, meghatározott helye van az életünkben. A rítus idejére tudatosan részt veszünk valamilyen élményben, az adott esemény jelentőségét tudatosan nagyra értékeljük. Az a rítus, amelyben részt veszünk, társadalmunkról, annak ideáiről és értékeiről beszél." (Jonathan Neelands)

2012. július 26., csütörtök

Egy ex- és egy újdonsült óvodás:)

Nyárünnep 2012...


A régi ovisok is a körben...




Készül a kenyérlángos...

...és a koszorú



Ha valakinek van olyan képe, amin mindenki rajta van, küldje el



Kicsinyek...


A Nagy Kenyérlángos Sütő...:)




Tavasz, reggel, csend, fény, festés...









Új családok

Egy új család érkezésének mindig örülünk.
Ezen a tavaszon többszörös volt az örömöm. Az új szülőtársakat látva, velük beszélgetve nyilvánvaló lett számomra - és mások is megerősítettek ebben -, hogy ezek a családok nem azért jöttek hozzánk mert máshol nem kaptak helyet, hanem mert tudatosan a Waldorf pedagógiát és ezt az óvódát választották.
(Azzal sincs gond, ha valaki azért fordul hozzánk, mert mást nem talált. Mindenkinek van rá lehetősége, hogy megismerkedjen az óvódával ill az iskolával és úgy döntsön, hogy szeretne-e maradni vagy sem. Az óvoda ill. az iskola pedagógusai is átgondolják és és mérlegelést követően döntik el, hogy tudják-e vállalni az illető gyereket, családot.)
Az új családok tudatossága megnyilvánult abban, ahogyan egyre több időt töltöttek nálunk, hogy képük legyen arról, hogyan működik egy Waldorf óvoda és iskola, mik a céljaink és azokat hogyan valósítjuk meg. (Igen, iskola is - nem egy közülük messzebbre is tekint az óvódánál). Tudatosságra vall az is, ahogyan határozott elképzeléseik vannak arról, hogy mit várhatnak a Waldorf pedagógiától és mi az, amit ők maguk tehetnek azért, hogy a gyerekeik egészséges lélekkel és szellemmel nőjenek fel. A tudatosság mozzanata az, ahogyan a környezetük - akár a szűk családi kör - által hangoztatott tévhitek, fenntartások ellenére ők a saját tapasztalataik tükrében kitartanak a döntésük mellett.

"Segíts nekünk Napsugár útra kelni már


Az utolsó nap az óvodában a nagyok búcsúztatója.


Az iskolás korba erő gyerekek számára talán ennek a napnak van a legnagyobb jelentősége az év során.

Ezen a napon rendhagyó módon a székkör előtt lementek a gyerekek az udvarra, és csak azok maradtak fenn segíteni Mariannéknak a csoportszoba díszítésében, akiket jövőre fognak búcsúztatni. Szépen elrendezték a fehér szőnyegeket, a virágokat. A „nagyok” asztalait az évszakasztal köré helyezték körívben (mindenkinek egyet), ezeken várta őket a tarisznyájuk (benne pogácsa, egy ceruza és a félév során elkészített kézimunkáik, a fiúknak hegyikristály, a lányoknak rózsakvarc) és virág mindegyikőjüknek.

Egy símításnyi illatos olajat kaptak a gyerekek a kezükre, amikor beléptek a csoportszobába. Az évszakasztal köré ültek – a nagyok az asztalaikhoz, a többiek körben egy szőnyegre. Mariannék mindegyikőjüknek felidézték, hogy hogyan indultak el itt az óvodában, mik voltak a legnevezetesebb történések a három illetve négy itt eltöltött év alatt. Ebbe a beszélgetésbe persze mindannyian bekapcsolódtak. A beszélgetés után elénekelték a búcsúztató éneket.
Nem lehet szavakkal idetenni ennek a napnak a hangulatát, bensőségességét. Azt, hogy hogyan élik meg a "nagyok" és a maradók meg az óvónők. Egyszer egy óvónőt kérdeztünk erről, és elkezdett beszélni, de folytatni nem tudta a könnyeitől.


Az elmenők mindig hiányoznak. Űrt hagynak, amit érezni egy ideig. Osztatlan, vegyes csoport lévén a maradók életében is nagy változás ez.
A gyerekekkel együtt szülőtársak is elmennek (szerencsére nem mind és van akivel iskolás szülőként toljuk tovább a dolgokat.) Ők is hiányoznak, mert ki szorosabban, ki lazábban de a közösségünkhöz tartozott, sokmindent megéltünk együtt.

Idén nyolc gyerek nőtte ki az óvodát. Szonja, Kristóf, Ármin, Sára, Máté, Lívia, Bálint, Luca. Olyan nyolc gyerek, akik gyakorlatilag az életünk része voltak – a két nagyobbik lányom velük nőtt fel és bizonyos értelemben én is. Szokatlan lesz, hogy nem látom őket minden nap és örülök, hogy nagy többségükkel az iskolában fogok találkozni ezután is.