Iskolás lesz gyermekünk!
Egy iskolaválasztásról dilemmázó, vagyis már nem dilemmázó szülő - nagycsoportos kislány édesanyja – gondolatai a szülőtársakhoz, és egyéni benyomásai a Waldorf pedagógiáról
Szegény kicsi elsősök! – Nem tehetek róla, mindig óhatatlanul ez az első gondolatom, ha valamelyik ismerőstől azt hallom, szeptembertől a gyermeke iskolába megy.
Egyszerre tolul az agyamba rengeteg homályos és éles emlék, szag, érzés, tapasztalat: a naaaagy iskolatáska, a füzetborítók, anyám haragos arca a direkt „iskolás” célra vett asztali lámpa fényénél: nem É-Vö-AA, hanem??!! Mondd ki egyben! - Évöa. - Ez a gyerek hülye, és sose tanul meg olvasni. A nyugdíj előtt álló tanítónéni, akinek nagyon kedves volt a mosolya, de folyamatosan összekevert az osztályban lévő egyetlen ugyanolyan keresztnevűvel, mint ami az enyém. Két év alatt sem ismert meg – konkrétan engem (sem). Így aztán kellemetlen emlékként tűnik fel még a vászonszalvéta is az uzsonnászacskóból és a hatalmas Ablakzsiráf, amely a rajztáblával meg más könyvekkel együtt tízkilóssá tette a táskámat az amúgy 18 kilós testsúlyomhoz (és mostanra állandó bérletet előlegezett számomra a gyógymasszőrömhöz). A betűkártyák, amelyeket apró kis műanyag vágatokba kellett volna betuszkolni minden „olvasás” óra után, de persze erre már sosem volt „idő” (jah, igen, idő az sose volt semmire, amit szerettünk volna vagy lett volna valami gyakorlati haszna is), a Gubanc-ugat-Ági-rajzol szókártyák, amelyek szintén hasonló sorsra (a táskában való szétszóródásra, szétszakadásra) jutottak néhány használat után. Legborzasztóbb talán mégis a kis kockás („négyzetrácsos”) füzet volt: ezt már ötévesen sikerült az óvodai „foglalkozásokon” megutáltatni velem. Nem is merek összefüggést keresni az érettségi matek kettesem (az egyébként kitűnő bizonyítványomban) és az ötéves kis kezemmel a milliméternyi kockákba erőltetett sorminták között. Legyen elég annyi, hogy elszorul a szívem, ha ezt hallom: iskolás lesz gyermekünk!
Vagyis, hogy pontos legyek: már nem minden esetben. Az óvodánknak hála ugyanis megismerkedtem a Waldorf pedagógiával, elolvastam köteteket és élményszerű beszámolókat a Waldorf módszerről, és néha könnyes-visszavágyón-szomorún, a bárcsak-már-akkor-is-így-lett-volna érzésével, többször pedig a „Végre az én gyerekemnek már jobb lehet!” boldog izgalmával kezdtem el bejárni ezt a számomra új utat.
Tudom, mostanság nem minden úgy van már, mint a nyolcvanas években, amikor én jártam általánosba. Az iskolaérettségi határ is feljebb került, a jelenlegi tervek szerint még feljebb is csúszhat. Én augusztus közepén töltöttem be a hatot, szeptemberben már cipelhettem is a súlyom felényi (sokszor nehezebb) táskát. Számfogalmam még nem volt, de tisztán emlékszem, hogy egyenletszerű szabályjátékokat és ismeretlent is tartalmazó matematikai feladatokat kellett (volna) megoldanunk már elsőben. Egész nap az iskolában voltunk, tízperces szünetekkel, ebéd alkalmával Olgi néni szigora gondoskodott arról, hogy mindenki megegye a becsinált levest, akkor is, ha utána (titokban persze) ki kellett szaladnia a WC-re kihányni (az afféle úri huncutságok, mint a tejallergia, még nem voltak számon tartva egy iskolában). A nap legjobb része a napközis játék volt, ilyenkor a napközis tanító nénik jó nagy kabátokba burkolózva, egy kupacban beszélgettek az udvaron, mi meg szaladgálhattunk kedvünkre, vagy Adsz-e király katonát, Gyertek haza ludaimat, Beültettem kiskertemet… játszottunk. Aztán újra be az osztályba, és fél ötig újra „tanultunk”: valaminek mindig kerestük a párját, az ellentettjét, a szabályát, sorokat róttunk és újrakezdtünk, mert csúnya lett, elgörbült, kilógott, összement vagy nagyobbra nőtt az előrajzoltnál. „Olvastunk”: makogtunk vagy énekelve hangsúlyoztunk, kinevettek és kinevettünk… És minden nap kaptunk gyakorolnivalót még otthonra is. Jut eszembe, ének. Nekem mindig az ének volt a mentsváram, valami csodás színt varázsolt bármilyen szürke hétköznapba. Sajnos énekórából volt a legkevesebb mégis, a tanító néni szerint fontosabb volt a matematika, így sokszor ennek a rovására csípett le a számolás kedvéért. A rajzot már ne is említsem: minden ovis tud rajzolni. Aztán ahogy bekerül az állami iskolába, elhitetik vele, hogy botkezű, sőt egyenesen dorong. A Waldorf suliban minden gyerek gyönyörűen rajzol, láttam egy egész osztály füzetét. Ott ugyanis azt vallják, ez tanulható dolog. Ahogy az éneklés is. És ha az ember már nemcsak szereti, hanem tudja is, még nagyobb töltetet adhat. Ráadásul, ha nem tudja, előbb-utóbb szeretni is elfelejti. (A hatévesem lassan szebben rajzol, mint én. Ebből látom, hogy kb. ebben a korban hittem el én is magamról, hogy ennyi telik tőlem, és ennél a pontnál fejeztem be a rajz tanulását – például.)
Ma már – állítólag – az állami iskolákban is játékosabbak a módszerek: „csak” a harmadik héten kezdik el kanyarítani a betűket a füzetbe, az apró vonalak közé (most olvastam egy tanítónő netes blogját, innen tudom, ő még azt is megemlítette büszkén, hogy előtte viszont szép nagyban a levegőbe is felkunkorítják a kezükkel egyszer-kétszer). Sőt, olyan iskolákról is hallottam már, ahol szekrényeket biztosítanak a nagyobb könyvek, rajztáblák tárolására, hogy ne legyen olyan nehéz az az iskolatáska. Ha nagy szerencsénk van, akkor a tanítónő lépést tart a pszichológiai szakirodalommal is, és megtudja belőle, hogy egy hatévesnek a lehető legritkábban van kialakult számfogalma, hogy képes legyen elvontan értelmezni azt, ami sok felnőttnek is nehéz: mennyi az, hogy három, és objektíve az miért kevesebb, mint a négy. Ha további szerencsénk van, akkor a biológiai ismeretei is kiterjednek odáig, hogy ekkora pici kacsónak még nem való a milliméternyi sorköz a tűhegyesre hegyezett vékony ceruzával, és nem átall vastag krétát meg nagy barna csomagolópapírt vagy újságpapírt hozatni a szülőkkel vonalas füzet meg betűkártyák helyett egy-egy betű megtanításakor. Ahogyan tették ezt régen a tanyasi tanítók a palatáblákon vagy egyszerűen a porba kerekítve szép nagy, formás betűket. A legnagyobb szerencsénk akkor lehet, ha a tanítónak emellett embersége is van, és nem jelenti ki egy olvasni lassabban megtanuló gyerekről, hogy ő bizony soha nem fog szépen és folyékonyan olvasni, hanem türelemmel - és anélkül, hogy hasonlítgatásokkal megalázná a többi gyerek előtt -, kivárja, amíg az ő kis agya is eljut a megfelelő érettségi szintre; arra, ami az olvasás műveletéhez szükséges - és ki tudja, egyszer talán mégis magyartanár vagy író lesz belőle…
Amiért mégis a Waldorfot választottam, mint jövőbeni utat, az azért van, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy ebben a fontos döntésben pusztán a szerencsére bízzam magam, ill. a lányom iskoláztatásának sorsát. Így tehát „kénytelen” voltam egy olyan iskolát választani, ahol nem a vakszerencse irányítja a tanítókat sem, hanem az a tudás, hogy mikor mi a legjobb a gyereknek. Az a felismerés, hogy a képességek kialakulását nem lehet erőltetni vagy siettetni, mint ahogy a virágokat megnyílatni sem. A Waldorf pedagógusok folyamatosan tanulják, belátják és emiatt gyakorolják is ezeket az evidenciákat, amelyeket én, mint szülő (és tényleg csak zárójelben merem megjegyezni, hogy pedagógus) úgy érzem, joggal el is várhatok egy iskolától. Egy iskolától, ahol a gyerekem szinte a teljes gyerekkorát tölti, és készül fel a felnőtt életére. Emellett azonban van gyerekélete is. Nem is akármilyen!
Aki képet szeretne róla kapni, milyen is ez a csodálatos – általam egyelőre még csak elképzelt - gyermekélet, a legjobb szívvel tudom ajánlani Torin M. Finser: Vándorúton – Iskolában c. vallomáskötetét. Az író Waldorf tanítóként átfogó képet ad arról a nyolc évről, melyet az osztályával töltött el, és amely által gazdagabb lett maga is, a keze alól kikerült gyerekek is sok-sok tudással, élménnyel, de ami a legfontosabb része (szerintem) a tanulásnak: a tudásvágy mindig megújuló igényével. Fent felsoroltam egy csomó kellemetlen emléket, amely, azt hiszem, (sajnos) mindenkinek van a tarsolyában bőséggel. A legnagyobb hibáknak mégsem ezeket tartom a hagyományos oktatásban.
Banalitása ellenére – mélyen egyet kell hogy értsek Vekerdy tanár úr azon gondolatával is, hogy az iskolai illemhelyek színvonala is jól tükrözi az egész nevelési (vagy nemnevelési) légkört, mely az adott intézményt jellemzi. A személytelenség, a hivatali jelleg, a darab-darab felfogás azonban csak a felszín (bár igen fecsegő felszín). A legmélyebb gyökerű baj az, hogy a tudásvágyat (mely a kisgyerekben még jelen van) nem ébren tartják sok hagyományos iskolában, hanem elsorvasztják. Nem újabb kapukat nyitnak meg, hanem a tekintélyelv közvetítésével a már meglévő kapukat is lezárják súlyos vaslakatokkal. Középiskolai tanárként én már csak a kiégett, a tanulást középkorból itt ragadt kínzóeszközként definiáló, minden más tevékenységet (egész napos számítógépes játékok, tévé előtt ülés) szívesebben űző tanköteleseket (és nem diákokat) látok, akiknek tényleg kín a tanulás. És bármily furcsán hangzik, amit ők tanulás címén kaptak eddig az életben, azt én se űzném szívesen. Én (és sok hozzám hasonló „futóbolond” tanár) a magam eszközeivel próbálom újra felfedeztetni, újra megszerettetni az ismeretszerzés örömét, amit egy óvodás még – ha el nem rontották már annál is korábban – alapösztönként, az evéshez, mozgáshoz hasonló igényként birtokol magában, és úgy látom, ha nagyon nehezen is, de működik a dolog. Hogy ne működne akkor egy olyan iskolában, ahol az összes tanító, az összes tanár erre törekszik: nemcsak a saját kis eszközeit – akár a vezetőség szemet (vagy fél szemet) hunyása mellett – viheti keresztül a saját módszereiben, hanem az ugyanilyen szellemű nevelőközösség szellemi és lelki támogatása mellett folyamatosan fejlesztheti is magát ebben! A Wadorf tanárok folyamatosan beszélgetnek, tapasztalatokat, ötleteket és megfigyeléseket cserélnek a diákjaikról és az aktuális módszereikről. „Mezei” tanárként a továbbképzések tanulságaiból és a szakmai-baráti beszélgetésekből tudom, hogy mennyit jelent már az is, ha néha (legyen ez bármilyen apró szegmense is az életünknek) egy kívülálló rálátását kapjuk meg azáltal, hogy eszmét cserélünk egy közösségben, vagy segítséget kérünk a gondjainkban. Minden továbbképzésemről „megújulva” tértem vissza tanítani, mert elég volt egyetlen lépést hátralépnem, hogy észrevegyem, amit belülről képtelen voltam: mi is volt a hiba, vagy ha az nem is volt, de miben férne rám egy kis vérfrissítés, netán a hozzáállásom megváltoztatása. Mennyivel többet érhet az (amelyről még csak elméletben olvastam, hallottam), ha a tanárok (és persze a szülők) folyamatosan, napról napra kommunikálhatnak egymással a gyermekek érdekében! (Ill. ahol a szülő nem egy legyőzendő akadálynak tartja az iskolát, hanem belátja: egy csapatban játszanak a nevelőkkel…)
Azt pedig, hogy a diákok milyen irigylésre méltóan élménydús, boldog, valódi ismeretekben gazdag éveket tudhatnak magukénak egy Waldorf iskolában, nem is vállalkozom leírni most, tényleg inkább a könyvet ajánlom magam helyett. Egyetlen tévhitet szeretnék eloszlatni csupán itt: szó sincs róla, hogy kevesebb tudást kapna egy Waldorf diák, mint egy állami iskolába járó társa. Én – nem dicsekvésből írom, nem az én érdemem – a város legelitebb „versenyistállójába” jártam általánosba, még a mai napig is azt tartják róla, hogy a legtöbb tényanyagot „veri” (a mi időnkben még szó szerint is néha, szerencsére ma már ez is büntetendő) a gyerek fejébe. Ennek ellenére, ahogy a Finser-könyvet olvastam, hát leesett az állam… Soha még csak nem is hallottam ilyen mélységben híres emberekről, háborúk eseményeiről, mindennapi fizikáról, kémiáról, ahogy ez a (nem tudom elég nagybetűvel írni) Tanár Úr megéltette a gyerekeivel az ismereteket… A nevezetes iskolám, ahonnan minden évben kikerült egy-egy országos fizika vagy matematika verseny győztes, fele ennyi maradandó tudást nem adott nekem, mint amiről itt képet kaphattam: ezt őszintén mondhatom.
Úgy kezdtem az írásomat (amelyet egyébként magam elé képzelt szülőtársaimnak fogalmaztam, akik hasonló dilemmával küzdenek, mint amivel én): szegény elsős gyerekek! Most, a végére, szeretném helyesbíteni ezt – a saját agyamban is: szerencsés elsős gyerekek, akik megtapasztalhatják a művészet erejével is ható, átélhető és valódi tudást adó iskola csodáját! Akiknek köszönhetően talán majd a mindennapok oktatása is ebbe az irányba terelődik, és nem kell csodabogárként tekinteni arra a szülőre, akinek először magánnyomozóvá kell kiképeznie magát, ha valami jobbat szeretne adni a gyerekének, mint amit ő kapott…
Nagyon nehéz szembeúszni az árral. Nagyon nehéz – pláne állami rendszerben felnőtt, majd ott is tanító – tanárként kimondani, hogy valami nem jó, és a gyerekemnek valami mást akarok. De ha józan ésszel belegondolok, a saját szakterületemen kívül már semmiből nem ismerem azt a szintet, amit egy középiskolás, vagy akár már egy általános felsős. Gondoljunk itt az „Okosabb vagy, mint egy ötödikes?”- típusú vetélkedőkre. Egy átlag felnőtt - pedig beléverték a protonokat meg a kötéseket meg a gravitációs mezőt -, tíz évvel az iskola befejezése után már tökéletes analfabétaként áll az ilyen típusú kérdések előtt (hacsak nem ezen a vonalon tanult tovább). És nagyon nehéz kimondani az előítéletes ismerősök előtt (egyébként nagyon sok van, mármint előítéletből…), hogy igen, én azt szeretném, ha elsősként nem a piros pontért, a katicabogárért a jutalomtáblán (szégyentáblán???), hanem a neki való tudás öröméért, érdeklődésből tanulna a gyerekem. Ha az életkorának megfelelő dolgokat, az életkorának megfelelő módszerekkel tanulhatna. Ha alsós korában a gyermeki lélek mesebűvöletét ragadnák meg, nem elvont relációelméletet kellene este hatkor még „gyakorolnom” vele otthon. Mellesleg jegyzem meg, ha este hat után, mikor holtfáradtan hazaesem a munkahelyemről, még nekem is ugyanazt kéne csinálnom, amit addig egész nap, hát kirohannék a világ a végére, ahol a kurtafarkú…
A fent ajánlott Finser-könyvből vett idézettel szeretnélek Benneteket továbbgondolkodásra östönözni a levelem kapcsán:
"Ha valamit meg akarsz változtatni, figyeld meg. Úgy érzem, ez varázslatos erővel működik, és a tanítás valódi spirituális igazsága rejlik benne."
P. V. Tünde
